Akik ismerték, állítják, hogy Tihanyi Lajos hangversenyekre járt. Nem hallott semmit, de minden érdekelte, és valahogy a zenét is tudta érzékelni, ha a kezét egy szék fa támlájára tette. Ha hihetetlennek hangzik, akkor ott van egy másik süketnéma művész, Evelyn Glennie, aki semmit se hall, de mindent érzékel, mezítláb áll a pódiumon, és még zenél is, mivel ütőhangszeres művész. A fül nélküli hangérzékelés tényleg megoldható, gyötrelmes, de talán megéri.
Egy mondat egy halottól. Ha van vérszívás, ez az: mi, a túlélők, akik soha még csak nem is hallottunk róla, most egyszerre a halálhíre miatt odafigyelünk rá. Mondjuk nem tudom, hogyan szerezhettünk volna róla tudomást. Robert Miles Parkernak hívták, igazi New York-i csodabogár volt, volt néhány rokonszenves mániája, mint az épületek megőrzése, vagy a színházban kószálás. Nem csak kószált, de rajzolt is, elment különféle musicalek próbáira, és rajzolt, rajzolt, megszállottan. Aztán meghalt, ahogy egy színházbolondtól a közhelyek szintjén illik: AIDS-ben. tovább
Nagyon szép a Nemzeti Galéria épülete főleg így este, kivilágítva. Nappal pedig az utóbbi évek egyik legjelentősebb kiállítása látható benne, amelyik a turistáknak csak úgy, saját jogon tetszhet, a magyarok pedig még azért is rajonghatnak érte, mert kiszabadít a közhelyek fogságából egy életművet, és sokkal szerethetőbbé teszi, mint amennyire mondjuk az eddigi liebling Munkácsyt lehet szeretni.
Népszálló Zsolnay
Már második éve lehet egy tavaszi hétvégén egész napos program, hogy éppen 100 éve épült budapesti házakat nézzünk nemcsak kívülről, hanem a lakók jóvoltából ilyenkor be is lehet menni, kis kiállítások vannak, eseményekre lehet számítani. Ez a Budapest100.
A résztvevő házak listája nagyon hosszú, ez pedig egy olyan rövid, de nagyon intenzív városházi kegyelmi állapotnak köszönhető, amit Bárczy-korszakként emleget a Budapest történetével foglalkozó szakirodalom.
Állok Rómában a Guercino kiállításon és mindjárt megüt a guta. Már percek óta szeretnék hozzáférni a címadó képhez (Et in Arcadia ego, mohos koponya, a moh teljesen gerhardt richteresen festve, mint az később kiderül), de a kép előtt van valaki és nem mozdul. Mostanában a nagyobb múzeumokban, érdekesebb kiállításokon állandóan ez van. Teljesen megváltozott a jó kis régi múzeumi koreográfia, ami még tömegek esetében is működött úgy-ahogy: szép, egyenletes tempóban váltjuk egymást lehetőleg libasorban elhaladva a képek előtt. Ehelyett most a fő művek elé mindig odaáll valaki, hosszasan ácsorog, egész pontosan addig, amíg a nyomorult audio-guide-ja be nem fejezi a fülébe sutyorgást az adott képről. És a legtöbb ember annyira figyel arra mit mond a hang, hogy magát a képet nem is nézi – a Folie Bergére pultoslányának magábafordult tekintetével mered a semmibe, el, valahová a kép mellé. Minthogy fizetett a külön szolgáltatásért, nyilván jogosan álldogál ott, intézményi legitimációval. Azt a nagy figyelemtől nem érzékeli, hogy eközben más kiállításlátogatók idegesen gázolnak át az auráján többször is, de ha érzékelné, akkor is mi van, ugyan hova álljon? tovább
Már régen meg akartam nézni a via Appiát, pontosan nem tudtam, hogy miért, de olyan érdekesnek tűnt, tipikus Itália, ciprusok és píneák szegélyezte út, mellette mező, és közben olyan köveken taposhat az ember, amin már 2000 éve járnak. Mivel az út városban lévő része még mindig használatban van, jobb ha vasárnap vág neki az ember, és biciklivel, mert különben több mérföld hosszan kellene sétálni, ami nem lenne baj, ha az eleje is érdekes lenne. tovább
Békévé oldja az emlékezés, mondja József Attila, biztos igaza van, de azt hiszem, művészetté oldja az emlékezés. Friss hír, hogy átfúrták Vasari képét Firenzében, a Palazzo Vecchióban, és nagyon boldogok az eredménytől. Olyan fekete pigmenteket találtak, amilyet Leonardo a Mona Lisán és a Keresztelő Szent Jánoson is használt.
Callahan Harry 1980
A fotográfia történetének legszebb fejezetei közé tartozik Eleanor és Harry Callahan története. Eleve a fényképezés hozta össze őket, de akkor még nem Harrynál volt a gép, Eleanor testvére egy fényképet mutatott a húgának, hogy ez a pasi lökte őt föl a sportpályán. Eleanor meg csak azt látta, hogy jóképű a tettes, randevúzott vele és feleségül ment hozzá.
A neheze, mint mindig, az esküvő után kezdődött, Harry Callahan kedvenc témája lett a felesége, később meg a felesége és a kislánya együtt. Fényképezte őket babakocsiban, kabátban, utcán, kertben, vízben. És, persze, meztelenül is. A rengeteg fénykép lett a tanúja, bizonyítéka, eredménye és példája annak, hogy mennyire tud egy férfi szeretni. Legalábbis ezt szokták mondani.
Mert ma könnyebb azt látni, hogy mennyire tud egy nő szeretni. Ha Harry fényképezni akart, Eleanor soha nem tiltakozott. Nem mondta, hogy most pont van rajta három plusz kiló, hogy utálja, hogy a barátaik mind az ő fenekét nézegetik a galériában, hogy utálja ezt a szemből készült teljes pucérságot. Vagy akár a hátulsót. Nem mondott semmit. Harry mondta, hogy jaj, de szépek a fények, Eleanor pedig már dobta is lefelé a ruhákat. Szerelem.
Harry Callahan 1999-ben halt meg. Eleanor a héten.
Szabó Győző biciklissisakból kinőtt szamárfeje, fotó: Mészáros Zsolt
Szentivánéji álom
William Shakespeare műve alapján, Arany János és Nádasdy Ádám fordításának felhasználásával írta Mohácsi István és Mohácsi János
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Remete Kriszta
“Majd az édes álom pillangó képében. Elvetődött arra tarka köntösében” – helyett fehér burokban mozgó alakok csigalassan vonszolják be az álmot, ha az élet álom. De nem kell megijedni, innentől már gyorsan történnek a dolgok a szombathelyi színpadon, még ha a varázslatokért felelős Puck (Bajomi Nagy György) inkább csak úgy elkocog is, amikor valamit villámgyorsan el kellene intéznie.
Mindenből sok van a világon. Talán túl sok. Van egy emeletnyi kis kiállítás a KOGARTban, James Ensor rajzai. Nincs mese, hálálkodhatunk a bankároknak, a KBC Bank gyűjteménye jött ide, még egy hétig nézhető, rendes tőlük, hogy összegyűjtötték, még rendesebb, hogy kölcsönadták. A festmények mellett pici kis rézkarcok, érezni Ensor kemény kezét, ahogy szorítja a tűt, húzza a kis görbéket, egyeneseket. Egymás mellett a sok rézkarc, tenyérnyi papírosok, és elkap a szokásos érzés: ha a kiállításból még hátralévő egy hétre bezárnának, akkor se volna elég az idő, hogy mindent alaposan megnézzen az ember. Még a teremőr leányoknak van a legjobb dolguk, a legtöbb esélyük, de nyilván ők nem így érzik.