Történeti gyerekek

Noha szinte sehol semmi nem hirdeti a Gyerek-kor-kép kiállítást, az ember mégis értesül róla, úgyhogy felverekszi magát a félig már szétkapott Várba, pontosabban a Budavári Palotában a Budapesti Történeti Múzeumba, hogy ott szerda délután közöljék vele: ez a múzeum 4-kor zár. Persze. Meg kellett volna nézni a rendkívül ronda honlapot, hogy kitartó görgetés után pirossal a szemünkbe ötöljön: itt november 1-től életbe lépett a téli nyitvatartás.

A www.btm.hu-t illetően egyébként felmerül a gyanú: lehet, hogy kialakításakor az volt a szempont, lehetőleg konzerválja jónéhány évvel ezelőtti állapotok emlékét mind dizájnban, mind látogatóbarátságban? Aztán a következő, a sikeres nekifutás újabb élményt hoz: lehet, hogy itt a büfé is a múzeumi anyag része? Kádárista utasellátó hangulattal, vajjá szilárdult tejszínhabbal a teljességgel szintetikus somlói galuskán, és tél lévén (hisz láttuk, téli nyitvatartás), fűtetlenresti-élménnyel?

Mi történik itt? A fogadótereket nézve úgy tűnik, amióta az eszemet tudom, semmi. Aztán ahogy tovább haladunk látszik, hogy a Gyerek-kor-kép próbál egy kis életet lehelni a félig szinte már kimúlt múzeum-masztodonba: kedvesen kiírja, hogy tovább kell menni, a kiállítás beljebb kezdődik. Az üdítés bent is folytatódik, ahol ugyan a teremőrnő hangosan kiabálva telefonál, megbeszéli mi legyen vacsorára, látszik, hogy nincs látogatókhoz szokva, de maga a kiállítás pontos dramaturgia szerint épül, és annyi gyerekeknek szóló ötlettel van tele, hogy valósággal hiányoznak belőle a kis csimoták, vagy klapecok (van egy jó szinoníma-gyűjtés a falon), ami egyáltalán nem normális érzés kiállításlátogatói pozícióban.

A között az 5 ember között, akik még erre szánták a koradélutánt, nincs gyerek, úgyhogy nyugodtan el lehet tölteni egy órát a műveket nézegetve, hogy a végéről visszatekintve aztán kiderüljön: ennek a kiállításnak pont ez a tanulsága. Azt gondolnánk a gyerek hálás téma, de akármilyen ügyes kézzel örökítik meg őket, akármilyen remekmű születik is, az sehol se lesz egy élő gyerekhez képest. Akiket itt összegyűjtve látunk, mind fölnőttek, megöregedtek, sőt a legtöbben meg is haltak már; ennek tudása szomorú rezignációt ad. Egyetlen kép tudja csak betölteni itt rendesen a funkcióját (amikor a művész fel tudja venni a versenyt magasabb erőkkel), egy halott kisbabát ábrázoló barokk festmény.

A többi a KDNP népesedéspolitikájának szekértolója csak: szeretkezz (gyerekcsinálási szándékkal), ne pedig kiállításokra járj!

Gyermek ravatalkép

Gyermek ravatalkép

Ferenczy az időben

Divat vagy legalábbis szórakozás mostanában mindenféle fényképeken vagy filmrészleteken az időutazókat keresgélni. Jönnek az utcán egy régi fekete-fehér felvételen, és az egyik nő mintha mobiltelefonálna, füléhez tartja a kezét, és beszél. A másik képen egy csapat ember, csupa régi figura, kalapos, felöltős úr, és van köztük egy laza, napszemüveges fazon, aki mintha a mából került volna oda.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

De miért lenne mindez folyton csak fekete-fehér? Ferenczy Károly most Kieselbachnál látható képein egy kalapos ember bámulja meredten az okostelefonját, nyilván a híreket böngészi. A másik képen, a vörös fal előtt ugyanez a kalapos nagy fehér újságban olvassa a legfrissebbeket. Ma még hiába szorult vissza a nyomtatott sajtó, értjük, mi történik, de talán már megszülettek azok a gyerekek, akik egy évtized múlva azt kérdezik az édesanyjuktól: mit csinál a bácsi?

Mozi a mozaikban

Monreale, apszismozaik, Pantokrátor (ítélkező) Krisztus

Monreale, apszismozaik, Pantokrátor (ítélkező) Krisztus

Talán más is érzi ezt, hogy nem tud eléggé közel kerülni a mozaikhoz. A szó szoros értelmében sem, fent van, törik a nyakunk, tátva marad a szánk, bambákká válunk, ahogy próbáljuk megjegyezni a Pantokrátort, hogyan is tartja a kezét. Így is maradunk, kimegyünk az arany plafon alól, reméljük, hogy emelkedett valamicskét a lelkünk. De valahogy minden gyanúsan a levegőben marad, Péter és Pál, meg ez a sok, nehezen kisilabizálható nevű szent, Julianus és Cataldus, György és Balázs. Minden és mindenki elvész egy fél óra múlva, csak valami nagy összbenyomás marad. Az meg kevés. Biztosan az a baj, hogy nem lehet eleget bent maradni a templomban. Mégis egy hely, ahová belépőt veszünk, vagy legalábbis úgy viselkedünk, mint a jegyvásárlók, jár húsz perc, fél óra, de annyi semmiképpen sem, hogy megnézzük a képeket, elolvassuk a feliratokat, megértsük a történeteket. Pedig nyilván segítene, ha tudnánk mi az, amit látunk. Van egy első szintű megértés, hogy mi van a képen, és többnyire már eddig sem jutunk el. Glóriás fazonok csinálnak valamit. Hatszáz éve nézik, biztosan okkal. Beállunk a sorba, bölcsőtől a sírig ott vonulunk, és nézzük a falat.

Palermo, Capella Palatina

Palermo, Capella Palatina

Monreale, a bálványok leomlása jelenet

Monreale, a bálványok leomlása jelenet

Dylan aláírása

Bob Dylan: Cassandra

Bob Dylan: Cassandra

Persze, mindannyian tudjuk, hogy aláírásokat veszünk (veszünk?), az izgatja a gyűjtőt, nem a kép. De nem kellene valahogy fellázadni időnként a művészet nevében? Térjünk már észhez, és ne a nevet nézzük az alsó sarokban, hanem a képet magát.

Persze, hogy szeretjük Bob Dylant, még a Nobel-díját is szeretjük, még mindig jobb, mint ha Murakami Haruki kapta volna. Mondjuk, ha jövőre Leonard Cohent tüntetik ki, akkor lehet, hogy valami elcsúszott a világban, de ez legyen a jövő gondja. A most gondja, ha gond, hogy vajon változnak-e Bob Dylan festményeinek és printjeinek árai, amikor papírja van róla, hogy zseni. Ha eddig 10ezer dollárt ért egy aláírt print, akkor holnaptól mennyit? Nyilván többet, senki nem fogja azt mondani, hogy na, lebukott, ez csak egy költő, nem festő. De mennyivel lett jobb festő vagy rajzoló, attól, hogy jobb költő lett?                 Persze, csak szeretnék gúnyolódni. Ha volna 10ezrem, vennék rajta Bob Dylant. Betenném a kamrába, és várnám a hideg napokat.

 

Mona Lisa pusszant

Tehetünk úgy, mintha tényleg foglalkoztatna bennünket, hogy ki is volt Mona Lisa, ha egyáltalán így hívták, de igazából teljesen mindegy. Viszont hiába teszünk úgy, mintha nem érdekelne, ki is volt Marilyn Monroe, mert egyáltalán nem mindegy. Lehet, hogy ez a különbség portré festészet és fényképészet között: az egyik a művészről szól, a másik a modellről. Hányan ismerik föl George Barris művészetét, az ő kíméletes szűrőit az utolsó Monroe-sorozaton? Körülbelül sehányan. De azt mindenki tudja, ki van a képen. Maga George Barris is ezzel vágott föl, hogy amikor utoljára nyomta le a gombot, Marilyn puszit küldött neki, cuppantott, ez a tiéd George.

marilyn-puszit-dob

Most, hogy meghalt George Barris, arra gondolok, az ő puszijával senki nem dicsekszik.

 

 

http://www.georgebarrisphotos.com/collection?lightbox=i19wkj

Adios Pablo!

Kábé minden nap fölteszem magamnak a kérdést, amikor a telefonom lezárt képernyőjére nézek, hogy vajon miért. Miért tettem ezt a Picassót a készülékre. Anya és gyermeke. Valószínűleg azt válaszoltam volna, ha szoknék válaszolni az önmagamnak föltett kérdésekre, hogy a gyerek miatt. Mert annyira olyan, mint maga Picasso, de nem mint a képet festő, 1907-es Picasso, hanem mint aki lett belőle, mondjuk nyolcvanéves korára. Hogy van ebben valami furcsa jóslat is, meg nem ilyennek ismerjük, nem gyereknek, hanem bikának, torreádornak, modelljét néző festőnek. Ha tetszik: szexuálisan túlfűtött majomnak.

Bezárás előtt még egyszer megnéztem a kiállítást, és rájöttem, miért szerettem a képet. Nem a majom miatt, hanem a színeiért. Aminek persze nyoma sincs a telefonon, hiszen már csal a fotós gépe, csal az ő számítógépe, amelyen korrigálni próbált, és csalt a telefonom is, ez már csak ilyen. Nincs benne semmi újdonság., holnaptól megint csodálkozhatok, miért is van éppen ez a kép a telefonomon, aztán majd lecserélem, elfelejtem, talán soha többet nem is látom. Szervusz, Pablo, köszi, hogy itt voltál.

Pablo Picasso_ Anya és gyermeke 1907

Meglenne az Építészeti Múzeum ideális helye

Néhány hete a 444-en jelent meg ez a hír: Lebontják a Budai Vár legocsmányabb épületét. Az ember kíváncsi lesz, mi nyerheti el a legocsmányabb jelzőt a legmenőbb portálon, és akkor jön a hidegzuhany, mert újra szembesülni kell azzal, hogy a véleményvezér mainstream portálok ízlése és tájékozottsága művészeti kérdésekben néha kurucinfó-kompatibilis. Már mutatott erre jel (lásd a Szabadság téri szobor elleni ordítós performance fogadtatását http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/scream_scream_scream.2571.html?pageid=119), de ez a mostani azért még kétségbeejtőbb, mert a szóbanforgó épület a Vár egyik legnagyobb építészeti értéke. Építészek, művészettörténészek és laikus érdeklődők zarándokolnak hozzá, hogy láthassanak valami olyat, ami a hetvenes évek hazai viszonyai között is zseniálisnak nyugodtan nevezhető, nemzetközi jelentőségű megoldást tudott adni arra a problémára, amit egy elektromos teherelosztó központ korszerű kialakítása, de főleg elhelyezése jelentett. Ugyanis a Vár történelmi szövetébe kellett beilleszteni, az Országos Levéltár historizáló épülete és egy klasszicista lakóház közötti házhelyre. (Mert ahhoz közel kellett  elhelyezni, ahová az 5o-es években, amikor még szempont volt, hogy jól védhető helyen legyen, az elődjét telepítették.)

Van tehát egy 1979-es csúcstechnológiával létrehozott, ötszintes (ebből 2 a föld alatt) épületünk, olyan kialakítással, részletekkel, amiket az egész szakma védendő értéknek tart. Igaz, most kicsit lepusztultnak tűnik, hiszen 2oo7 óta üresen áll, és rondán néz ki az üvegfelületeire később felvitt fólia. Az elbontása viszont még annál is többe kerülne, mint a Mamut melletti szinte tömör beton ipari épület (az ún. Melegpörgető), amit heteken keresztül igyekezett számtalan munkagép megsemmisíteni, hogy az ember már tényleg azt érezte, oké győzzenek a keselyűk és múljon ki végre ez az ipari műemlék mamut, mindegy hogy szuper új funkciókat lehetett volna adni neki.

Szóval szerencsére a mi épületünk még áll, bár kormányhatározat írja elő a lebontását. Funkciója is lehetne, hiszen az évek óta otthontalan Építészeti Múzeum, aminek az anyaga sanyarú körülmények között hányódik különböző, egyáltalán nem erre a célra kialakított raktárakban, nyugodtan ideköltözhetne, fogadhatna kutatókat, látogatókat, őrizhetné azokat a terveket, hagyatékokat, amiket most felelősen gondolkodó örökösöktől meg sem kap. Nem kellene milliárdokat költeni, sem a bontásra, sem az újabb építésre.

És az önző szempont: nem kellene az ablakomból a Várnak ezen a részén is naponta milliókért álló darukat néznem, mint ahogy nézhetem őket hónapok óta a Karmelita kolostornál…

http://www.kiscellimuzeum.hu/orszagos_villamos_tehereloszto

 

Virág Csaba épülete, az 1979-ben átadott Országos Villamos Teherelosztó Központ

Virág Csaba épülete, az 1979-ben átadott Országos Villamos Teherelosztó Központ

(Köszönet a témáért Kortárs Építészeti Központnak.)

Frankofónia

Aki nem tudja csinálni, az gyűjti. Eddig rendben is van, valamiből meg kell élnie a művésznek is, jöjjenek a szépségbe szerelmes rajongók, adják a pénzt. De mi köze van ehhez a hatalomnak? Nézzük Hitlert a moziban az üres Champs-Élysées végén, és mintha ennek örülne a legjobban. Az ürességnek, hogy a város műtárggyá válik az ő kedvéért. És az utca végén ott az egyik legnagyobb műtárgyraktár, ami most már az övé. Nehéz megmondani, hogy miért van rá szüksége, nem valószínű, hogy titkos estéken kettesben akart volna maradni Georges de La Tourral vagy valamelyik múmiával, de az biztos hogy van valami kapcsolat a hatalmi mánia és a múzeum között. Talán csak az érzés, hogy valamit én adok a népnek. Vagy egy másik érzés: a múlt én vagyok. A múlt az enyém. Hátha akkor a jövő is az enyém.

francofonia1

Nem tudom van-e a filmnek valami speciális magyar tanulsága. Talán annyi, hogy mi lehetünk a nevető harmadikok. Akiknek nincs köze a hatalomhoz, de azért szívesen járnak múzeumba.

a trailer

Bill dzsekije

Mindannyian Billnek öltözünk – mondta Anne Wintour, és biztosan így is volt. Bill Cunningham a New York Times divatfotósa volt, két héttel ezelőttig. Egyszer csak, évtizedek után elmaradtak a vasárnapi képek, stroke, halál. Bill Cunningham mániája a női divat volt, annyira fontos volt számára, hogy egy ideig azt hitte, ez lesz az élete. Kivett egy üzlethelyiséget, és kalapokat gyártott. Kezdetben munka után, aztán munkaként. Aztán elkezdett fotózni, kezdetben munka után, később munkaként.

Nem volt igazi fotós alkat, azt mondta, túlságosan is szégyenlős volt hozzá, nem szerette volna zavarni az embereket. Így lett igazán különleges. Biciklivel járta New Yorkot, nyakában a géppel, és ha látott valakit érdekes ruhában, kattintott. Nagyon demokratikus gondolat, de hát könnyű volt ilyennek lennie: nem volt tévéje, nem járt moziba, nem tudta, ki a híres ember, ki a mezei halandó. Más kérdés, hogy ehhez a demokráciához New Yorkban kellett élnie, felkopott volna az álla, ha az atlétatrikós Budapesten szeretett volna jól öltözött embereket találni.

Az embert persze mindig foglalkoztatja, hogy ha valaki ennyire mániákus divatőrült, vajon hogyan öltözködik. Micsoda ruhatára lehet, mennyit vacakolhat, amíg összeállítja a napi megjelenését, de Bill Cunningham, úgy látszik, azt is tudta, hogy a gyorsan változó divatban állandónak lenni a legnagyobb ötlet. Így aztán gyaloglócipő, zsebes nadrág, és a fantasztikusan kék dzsekije, ez volt ő, erről ismerte a város, ebben ült be a divatbemutatók első sorába. Ebben felejtjük el, mert ez a fotósok sorsa. Többnyire.bill cunningham

Kéjvágy, bírvágy, hatalom

Megint az Isteni színjáték, és ez megint a kis nyelvek gyönyörűsége. Egy olasz kamaszkorában átesik rajta, és többé hozzá sem nyúl, ha nem muszáj. Olyan bonyodalmas eszmélődés a halál utáni életről, kicsit betojatják vele az embert, de vagy bízunk az isteni irgalomban, vagy nem bízunk semmiben. Akár így, akár úgy, mit olvasnának rajta. Nekünk viszont új fordítás, új séta a túlvilágon, Vergilius és Beatrice vezeti Dantét, minket vezet Dante, mindannyiunkat vezet Nádasdy Ádám a magyar nyelv útvesztőiben. Közben eszünkbe jutnak esetleg, akik elindultak Dante nyomában: Liszt Ferenc. Vagy Sandro Botticelli. Talán mindketten szenvedtek attól, hogy a magyar közönség Dantét szépen berakta a könyvespolc mélyére, az olvashatatlanok közé. „Papae Satan, papae satan, aleppe!” – ez már a lefordított részek közül való. Igaz, ez Nádasdynál is változatlan, mert éppen ördögnyelven beszélnek. De Nádasdy tényleg olvasható, mint valami regény. Nincs mivel mentegessük műveletlenségünket. Így aztán fel vagy előbb le, Pokol fenekére, Purgatórium hegyére. A csillagok közé.

Sandro Botticelli: Terv a Pokolhoz 1480 – 90 Vatikáni Könyvtár

Sandro Botticelli: Terv a Pokolhoz 1480 – 90
Vatikáni Könyvtár