Meglenne az Építészeti Múzeum ideális helye

Néhány hete a 444-en jelent meg ez a hír: Lebontják a Budai Vár legocsmányabb épületét. Az ember kíváncsi lesz, mi nyerheti el a legocsmányabb jelzőt a legmenőbb portálon, és akkor jön a hidegzuhany, mert újra szembesülni kell azzal, hogy a véleményvezér mainstream portálok ízlése és tájékozottsága művészeti kérdésekben néha kurucinfó-kompatibilis. Már mutatott erre jel (lásd a Szabadság téri szobor elleni ordítós performance fogadtatását http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/scream_scream_scream.2571.html?pageid=119), de ez a mostani azért még kétségbeejtőbb, mert a szóbanforgó épület a Vár egyik legnagyobb építészeti értéke. Építészek, művészettörténészek és laikus érdeklődők zarándokolnak hozzá, hogy láthassanak valami olyat, ami a hetvenes évek hazai viszonyai között is zseniálisnak nyugodtan nevezhető, nemzetközi jelentőségű megoldást tudott adni arra a problémára, amit egy elektromos teherelosztó központ korszerű kialakítása, de főleg elhelyezése jelentett. Ugyanis a Vár történelmi szövetébe kellett beilleszteni, az Országos Levéltár historizáló épülete és egy klasszicista lakóház közötti házhelyre. (Mert ahhoz közel kellett  elhelyezni, ahová az 5o-es években, amikor még szempont volt, hogy jól védhető helyen legyen, az elődjét telepítették.)

Van tehát egy 1979-es csúcstechnológiával létrehozott, ötszintes (ebből 2 a föld alatt) épületünk, olyan kialakítással, részletekkel, amiket az egész szakma védendő értéknek tart. Igaz, most kicsit lepusztultnak tűnik, hiszen 2oo7 óta üresen áll, és rondán néz ki az üvegfelületeire később felvitt fólia. Az elbontása viszont még annál is többe kerülne, mint a Mamut melletti szinte tömör beton ipari épület (az ún. Melegpörgető), amit heteken keresztül igyekezett számtalan munkagép megsemmisíteni, hogy az ember már tényleg azt érezte, oké győzzenek a keselyűk és múljon ki végre ez az ipari műemlék mamut, mindegy hogy szuper új funkciókat lehetett volna adni neki.

Szóval szerencsére a mi épületünk még áll, bár kormányhatározat írja elő a lebontását. Funkciója is lehetne, hiszen az évek óta otthontalan Építészeti Múzeum, aminek az anyaga sanyarú körülmények között hányódik különböző, egyáltalán nem erre a célra kialakított raktárakban, nyugodtan ideköltözhetne, fogadhatna kutatókat, látogatókat, őrizhetné azokat a terveket, hagyatékokat, amiket most felelősen gondolkodó örökösöktől meg sem kap. Nem kellene milliárdokat költeni, sem a bontásra, sem az újabb építésre.

És az önző szempont: nem kellene az ablakomból a Várnak ezen a részén is naponta milliókért álló darukat néznem, mint ahogy nézhetem őket hónapok óta a Karmelita kolostornál…

http://www.kiscellimuzeum.hu/orszagos_villamos_tehereloszto

 

Virág Csaba épülete, az 1979-ben átadott Országos Villamos Teherelosztó Központ

Virág Csaba épülete, az 1979-ben átadott Országos Villamos Teherelosztó Központ

(Köszönet a témáért Kortárs Építészeti Központnak.)

Frankofónia

Aki nem tudja csinálni, az gyűjti. Eddig rendben is van, valamiből meg kell élnie a művésznek is, jöjjenek a szépségbe szerelmes rajongók, adják a pénzt. De mi köze van ehhez a hatalomnak? Nézzük Hitlert a moziban az üres Champs-Élysées végén, és mintha ennek örülne a legjobban. Az ürességnek, hogy a város műtárggyá válik az ő kedvéért. És az utca végén ott az egyik legnagyobb műtárgyraktár, ami most már az övé. Nehéz megmondani, hogy miért van rá szüksége, nem valószínű, hogy titkos estéken kettesben akart volna maradni Georges de La Tourral vagy valamelyik múmiával, de az biztos hogy van valami kapcsolat a hatalmi mánia és a múzeum között. Talán csak az érzés, hogy valamit én adok a népnek. Vagy egy másik érzés: a múlt én vagyok. A múlt az enyém. Hátha akkor a jövő is az enyém.

francofonia1

Nem tudom van-e a filmnek valami speciális magyar tanulsága. Talán annyi, hogy mi lehetünk a nevető harmadikok. Akiknek nincs köze a hatalomhoz, de azért szívesen járnak múzeumba.

a trailer

Bill dzsekije

Mindannyian Billnek öltözünk – mondta Anne Wintour, és biztosan így is volt. Bill Cunningham a New York Times divatfotósa volt, két héttel ezelőttig. Egyszer csak, évtizedek után elmaradtak a vasárnapi képek, stroke, halál. Bill Cunningham mániája a női divat volt, annyira fontos volt számára, hogy egy ideig azt hitte, ez lesz az élete. Kivett egy üzlethelyiséget, és kalapokat gyártott. Kezdetben munka után, aztán munkaként. Aztán elkezdett fotózni, kezdetben munka után, később munkaként.

Nem volt igazi fotós alkat, azt mondta, túlságosan is szégyenlős volt hozzá, nem szerette volna zavarni az embereket. Így lett igazán különleges. Biciklivel járta New Yorkot, nyakában a géppel, és ha látott valakit érdekes ruhában, kattintott. Nagyon demokratikus gondolat, de hát könnyű volt ilyennek lennie: nem volt tévéje, nem járt moziba, nem tudta, ki a híres ember, ki a mezei halandó. Más kérdés, hogy ehhez a demokráciához New Yorkban kellett élnie, felkopott volna az álla, ha az atlétatrikós Budapesten szeretett volna jól öltözött embereket találni.

Az embert persze mindig foglalkoztatja, hogy ha valaki ennyire mániákus divatőrült, vajon hogyan öltözködik. Micsoda ruhatára lehet, mennyit vacakolhat, amíg összeállítja a napi megjelenését, de Bill Cunningham, úgy látszik, azt is tudta, hogy a gyorsan változó divatban állandónak lenni a legnagyobb ötlet. Így aztán gyaloglócipő, zsebes nadrág, és a fantasztikusan kék dzsekije, ez volt ő, erről ismerte a város, ebben ült be a divatbemutatók első sorába. Ebben felejtjük el, mert ez a fotósok sorsa. Többnyire.bill cunningham

Kéjvágy, bírvágy, hatalom

Megint az Isteni színjáték, és ez megint a kis nyelvek gyönyörűsége. Egy olasz kamaszkorában átesik rajta, és többé hozzá sem nyúl, ha nem muszáj. Olyan bonyodalmas eszmélődés a halál utáni életről, kicsit betojatják vele az embert, de vagy bízunk az isteni irgalomban, vagy nem bízunk semmiben. Akár így, akár úgy, mit olvasnának rajta. Nekünk viszont új fordítás, új séta a túlvilágon, Vergilius és Beatrice vezeti Dantét, minket vezet Dante, mindannyiunkat vezet Nádasdy Ádám a magyar nyelv útvesztőiben. Közben eszünkbe jutnak esetleg, akik elindultak Dante nyomában: Liszt Ferenc. Vagy Sandro Botticelli. Talán mindketten szenvedtek attól, hogy a magyar közönség Dantét szépen berakta a könyvespolc mélyére, az olvashatatlanok közé. „Papae Satan, papae satan, aleppe!” – ez már a lefordított részek közül való. Igaz, ez Nádasdynál is változatlan, mert éppen ördögnyelven beszélnek. De Nádasdy tényleg olvasható, mint valami regény. Nincs mivel mentegessük műveletlenségünket. Így aztán fel vagy előbb le, Pokol fenekére, Purgatórium hegyére. A csillagok közé.

Sandro Botticelli: Terv a Pokolhoz 1480 – 90 Vatikáni Könyvtár

Sandro Botticelli: Terv a Pokolhoz 1480 – 90
Vatikáni Könyvtár

 

Marie-Thérèse feje

Nem is az eset a különös, inkább a megoldása. A jelek szerint Picasso lánya, Maya (illetve az ő fia és lánya, egymás akcióiról nem tudva) két kereskedőnek is eladta édesanyja mellszobrát. Egyszer 2014-ben 42 millió dollárért, egyszer meg 2015-ben 102 millió dollárért. A két kereskedő továbbadta a műtárgyat, egyikük a katari királyi családnak, a másik meg Leon Blacknek, a MoMA (egyik) elnökének. A felek a bírósághoz fordultak, és a jogeset nem is látszik nagyon bonyolultnak, nyilván a két tulajdonos közül valamelyik törvényes.

Ehhez képest az ítélet megszületett, de hogy mi az, nem lehet megtudni. Sem a bíróság, sem a felek nem árultak el részleteket. Valakié lett. Vagy senkié. Vagy mindenkié. Arról a szoborról van szó, amely bronz változatban épp a Budapesten időzik.

Hogy a gipsz mindeközben hol volt, és most merre jár, az rejtély.

Picasso: Nő mellszobra 1931 (Musée Picasso)

Picasso: Nő mellszobra 1931 (Musée Picasso)

 

Charles Gatewood

Meghalt Charles Gatewood, ez a különös ember, aki világhírű volt egy Bob Dylan fotónak köszönhetően, aztán ezt a világhírt arra használta, hogy a rendkívülit fényképezze. Bajszos embereket miniszoknyában, a világ pogányait, akik bacchanáliákon ünneplik a testet. Azt hinné az ember hogy ez kimeríthetetlen téma, de valamiért Gatewood mégis öngyilkos lett, kivetette magát a harmadikról. Nem volt szerencséje, még húsz napig élt.

Ami a Dylan-fotót illeti, Svédországban készült, mert Gatewood oda menekült a vietnami behívó elől. Érezte, hogy jól sikerült a kép, így aztán, amikor hazament, egy poszterárusnak eladta a képet két másikkal együtt, 105 dolláért. A poszteros már másnap megkereste a befektetését. Aztán a tízszeresét, százszorosát, ki számolja. Gatewood pedig megtanulta: olyan is van a világon, hogy jogdíj.

Charles Gatewood

Charles Gatewood

Picasso szabadságon

Nem éppen távoli ország, de tengerpart. Dubrovnikban is Picasso-kiállítás zajlik, rögtön a városkapu mellett. Pont olyan, amilyenre az ember számít: az a lényeg, hogy a kicsit többre vágyó turista is kapjon valamit. Baglyos kerámiák, csuprok, tányérok, bikaviadalos kerámiák, fölöttük plakátok. Közben, hogy még rémesebb legyen, valami agyonmásolt CD-ről szól a kamarazene, vonóstriók, vagy mi a bánat, folyton csuklik a hanHát ide jutott Picasso, hátizsákosok, palackozott vizet ivók nézegetik, mielőtt fejszámolásba kezdenek, egy kuna az hány euró, vagy fordítva, egy euró hány kuna, most olcsó a pizza vagy drága. Tudom, hogy a mi Picassónk egészen más. Egészen, egészen más.

World Press

Eltelt most már néhány hét azóta, hogy kiválasztották az elmúlt év legjobb sajtófotóját, és nyilván nincs sok értelme utólag értetlenkedni a választáson. Azért megteszem: mitől annyira jó ez a kép? Nyilván attól, amit ábrázol, az apától, aki átadja vagy átveszi a gyereket a pengekerítésen vágott lyukon. Fontos, megható, de mégis: nem tökéletes a kép. Szürke, homályos, rosszul utómunkázott. Elidegenít, akár egy filmből néznénk egy kiválasztott kockát. Azt üzeni, történnek szörnyű dolgok a világban, de mi biztonságban vagyunk. Nem a mi dolgunk. Mi csak a nézők vagyunk. Mintha csak fityiszt akartak volna mutatni a fényképészeknek. Nem ti vagytok a fontosak, hanem az események. Nem a kép számít, hanem a tárgya.

És még azt mondják, a kép többet ér ezer szónál. Meg hogy vége a Gutenberg galaxisnak.

World Press Photo of the Year Warren Richardson

World Press Photo of the Year Warren Richardson

Jaj nekem, végem van

Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.

Valójában azt sem érti az ember, hogy mit ért Izajás próféta azon, hogy vége van, megijedt, hogy már meg is halt, azért látja Istent, vagy csak a bűnei zavarták, amin az angyal segített: fogott egy izzó parazsat az oltárról, és megérintette vele a próféta ajkát. Száz utólag színezett nyomat készült belőle, sárga foltok a történeten, és még 295 színezetlen. Majdnem négyszáz, szóval bárhol belebotolhat az ember a hatszárnyú szeráfba, aki úgy tartja a parazsat, mintha csak egy darab sült krumpli volna. És ha belebotlik, azt mondja, jaj nekem, azt hittem, Chagall nekem már semmit sem jelent, akkor most miért nem hagy aludni ez a parazsos angyal?

Marc Chagall: Biblia-illusztráció, Izajás próféta

Marc Chagall: Biblia-illusztráció, Izajás próféta

 

Anya sző

Vasárnap estig lehet még megnézni Rónai Éva gobelinjeit a Budapest Galéria Lajos utcai épületének első emeletén. Rónai Éva Roskó Gábor és Roskó Bea anyukája, és ami nagyon tetszik, hogy őket, meg az ő családtagjaikat látjuk a gobelineken. Az persze nagy szerencse, hogy Bea a családjával éveket töltött például Afrikában, jártak Indiában így az is realisztikus jelenet, ha majmok veszik körül őket, vagy ha elefánton utaznak. De nem kellenek mindig különleges elemek, egy róka is elég egzotikusnak tűnik ha hagyományos francia technikával szőtt, nagyméretű kárpiton tűnik fel – pedig csak játékróka otthonról, valamelyik gyerek kedvence volt és maradt. Vagy ha az egyik unoka biológus akar lenni, érdeklik a hüllők, meg a genetika, akkor azt fogjuk látni, amint a gyerekek győzelmi menetben visznek egy atavisztikus gyíkot. Valóság és képzelet, illetve valóság és kompozíciós előképek szövevényében a családi fotóalbum egyes darabjai mitológiai jelenetekké válnak.

Lehet ünnepelni azt a végtelen természetességet amivel Rónai Éva viszonyul a témaválasztáshoz: a szövés nem túl haladós műfaj, rengeteget kell a szövőszék mellett ülni, és ő ilyen hosszú ideig inkább csak a családtagjaival tud foglalkozni, rájuk szeret gondolni, az ő arcvonásaikat van kedve megszőni, vagy köréjük a virágokat, kis gyíkokat, halakat, iszalagokat.

Hogy ennek a természetességnek milyen komoly művészi öntudat, milyen öntörvényű büszkeség a másik oldala, csak ilyenkor derül ki: amikor az egyes darabok életművé rendeződnek egy múzeum falain.

 Rónai Éva Megmentjük ősapát, 2014, francia gobelin, 190×170 cm, fotó: Kerekes Zoltán


Rónai Éva
Megmentjük ősapát, 2014, francia gobelin, 190×170 cm, fotó: Kerekes Zoltán