Hegyek vajúdása

Sok beszédnek sok az alja. Ez is egy tanulság a Biennálén. Amit az amerikaiak rendeztek, hogy micsoda lelkiismereti válságot okoz a Trumptól kapott pénz, lehet-e azon az összegen a kormányzatot támadni, mi van akkor, ha az ország és a vezetése közötti különbséget kell hangsúlyozni. Főleg a vezetés segítségével.

Aztán belép az ember, lát valami bebarnított ovális irodát, és még beljebb egy videót, ahol egy narancssárga trikós, rövidgatyás fekete gyerek megy erőltetetten egy kopott, szemetes utcán. Huhú, szegény Donald Trump, most aztán vakarózhat.

Az amerikai pavilon belseje az 57. Velencei Biennálén.

Velence közeleg

Persze, hogy mi mit állítunk ki, az többé-kevésbé csak nekünk fontos, de Amerika a Biennálén mindig érdekes. Ha eszükbe jut valami, azért, ha nem, akkor azért.

Idén kénytelenek lesznek gondolni valamit, és bizonyos fokig helyettünk gondolkoznak, hiszen a kérdés az: hogyan képviseli valaki az országot állami pénzen, ha közben azt érzi, hogy az állam nem képviseli őt. Megharapják a kezet, ami az alamizsnát osztja? Néhány éve vagányan haraptak, amikor egy fölfordított tank volt a kiállítási tárgy. A tank lánctalpain, mintha edzőtermi futószalag volna, egy szorgos atléta futkosott órákon át, mondván, lehet azért normálisan is fölhasználni a honvédelmi befektetéseket.

Amerika idei választottja Mark Bradford, aki aligha lehet Donald Trump kedvence: vézna, langaléta, afro-amerikai. Liberális gondolkodású. Homoszexuális.

Dolgozz Mark, helyettünk is dolgozol.

Öld meg a művészetet

A művész provokál. Még az olyan kedves művész is, mint Gainsborough, bár pontosan nem értem, mivel provokál. Azt látom, amit látok, egy szépen felöltözött párt, amint éppen kutyát sétáltatni indulnak a lugasba, vagy hova. Azt látom, amit látok, vásznat, festéket, keretet.

Talán semmit sem látok. Mert a hétvégén egy 63 éves pasas késsel nekiment a képnek Londonban. Nem tudni, mi volt a célja, de valószínűleg nem érte el: csak a festékrétegeket sikerült lekaparnia, a vászon sértetlen maradt. A képet elvitték, a férfit szintén elvitték, két óra múlva a National Gallery lezárt szárnya újra fogadta a látogatókat.

De vajon mit látott a támadó? Hogy ezek szórakoznak velem? Nekem még lakásom sincs, ezek meg ebet sétáltatnak selyem térdnadrágban? Még szerencsém hogy a National Gallery ingyen látogatható, bosszút lehet állni a karcsú bokájú Mr és Mrs Halletten? Nem lehet, hogy ez a hajléktalan férfiú értette meg igazán, miről is szól a kép?

Thomas Gainsborough: Mr and Mrs William Hallett (Reggeli séta) 1785

Thomas Gainsborough: Mr és Mrs William Hallett (Reggeli séta) 1785

Bátorság mint művészet

©Burhan Özbilici

©Burhan Özbilici

Az év sajtófotója, az év képe lett ez, ahol az őrült vagy őrültnek látszó egykori rendőr ordibál áldozata holtteste fölött. Az áldozatot úgy hívják Andrej Karlov, a tettest meg úgy: Mevlut Altintas. A fényképészt nem szokás tudni, bizonyos tekintetben talán nem is véletlenül: ezt a képet bárki elkészíthette volna.

Burhan Özbilici is tulajdonképpen véletlenül készítette el, épp útba esett neki a sajtóesemény hazafelé, hát bement fényképezni. Nem kerül az semmibe.

Mondhatjuk, hogy majdnem az életébe került, de a merénylő Altintas nem volt ámokfutó, csak Karlovot akarta megölni. Már ha ez nem ámok. Mindenesetre a tőle öt méterre álló fotóst nem terítette le. Ezt azonban Özbilici nem tudhatta előre. Mégem szaladt el, nem vetette a földre magát, tette, ami a dolga, elsütötte a fényképezőgépet, hogy velünk legyen ez a kép ebben az évben, és reménykedjünk, csak 2016-ra volt érvényes.

A kis halak megeszik a nagyokat

Mint tudjuk, a cápa, amelyik nem megy előre, megdöglik. De gyanús, hogy az a cápa is megdöglik, amelyik előre megy, issza a vizet, eszi a halakat. Legfeljebb szép nagy dög lesz belőle.

Arról van szó, hogy a Metropolitan Múzeumnak tavaly sikerült egy egészen szép kis deficitet összehoznia. 40 millió dollárt. Körülbelül tudják is, hogy mi a baj, az igazgató, Thomas P. Cambell egy kicsit megrészegült a sikereitől, a múzeumok iránti érdeklődéstől, a fantasztikus látogatószámoktól, új épületet bérelnek, a Met Breuert, új szárnyat akarnak

építeni, digitális részleget létrehozni, modern és kortárs kiállításokat nyitni. Közben meg kellene reparálni az európai festészet fölött a tetőt, mielőtt még becsöpögne az eső. Pénz, pénz, pénz. Egyelőre próbálnak kevesebbet költeni a kiállításokra, elviselni az okosokat, akik azt mondják, miért nem elég az, ami van, hatezer év művészete. Ötszázezer látogatója volt a márciusi megnyitó óta a Met Breuernek, nagy szám, de a jelek szerint nem elég nagy. Megoldás meg nincs, csak a bizalom: olyan nincs, hogy bezárjanak egy ekkora múzeumot. Talán tényleg nincs. Talán lesz. Nézünk majd nagyokat?

a MET Breuer belül

a MET Breuer belül

Az elveszett torta

Lehet, hogy nem igazi világsztár Pat Lasch, de azért megbecsült művész. Annyira mindenképpen megbecsült, hogy a New York-i Modern Művészetek Múzeuma fennállásának ötvenedik évfordulójára egy művet kérjen tőle. Amúgy is kézenfekvő ötletnek látszott, hiszen Pat Lasch használati tárgyaknak látszó műveket alkot, megszáradt akrilfestékből báli ruhákat, és főleg papírból meg fából faragott tortákat. Az ötvenedik komoly születésnap, így aztán Pat Lasch egy jó másfél méter magas tortát küldött az ünnepeltnek. Jó helyen lesz az.

Pat Lasch: Cake

Pat Lasch: Cake

Vagy nem. Mert idén Lasch-kiállításra készültek Palm Springsben, erre akarták elkérni a MoMA-tól a hatalmas tortát, és kiderült, hogy nincs sehol. Keresték, de hiába. Csak egy sajnálkozó levélre futotta, nagyon szégyelljük a dolgot, de a mű nincs sehol, egyben sok sikert kívánunk Palm Springsben, üdvözlettel.

Az ember nem nagyon érti. Egy ember méretű tortát elveszíteni nem lehet, ellopni bonyolult, megenni, mivel papírból van, képtelenség. Akkor mi történt? Kidobták? Vége volt a bulinak, a művet elvitte a catering a maradék kaszinótojásokkal? És mindenre csak harmincnyolc év múlva derül fény?

Ennyit a múzeumi örökkévalóságról.

Állítsák ki Bernáth Aurél Budapest-panorámáját!

Majdnem lemaradtam róla. Hogy lássam Bernáth Aurél Budapest-panorámáját amit az 1958-as brüsszeli világkiállításra festett, alumíniumlapokra. Minthogy tegnap volt az utolsó nap, amikor meg lehetett nézni a Kiscelli Múzeum templomterében, egy csomóan le is maradnak róla, hacsak nem talál megoldást a Budapesti Történeti Múzeum az állandó bemutatásra. Mindenféle más ügy érdekében is lehetne mozgalmat indítani, de ezért is kell: hogy ne kerüljön vissza a raktár mélyére újabb évtizedekre, igaz, mostmár legalább leltárba véve. Lélegzetelállító mű, akárki akármit mond is róla. A korabeli legnagyobbakat, például Carlo Scarpát eszünkbe jutattó minimalizmusával, a huszas évekbeli, a fiatalkori Bernáth-műveket, vagy a kései Vaszaryt megidéző modernizmusával, kapart, maratott felületeivel, azzal, hogy egyszerre képes az akkori magyar filmekből sugárzó életvidámság illúzióját egyszerre érzékeltetni a divatos ruhákban, táskákkal, kutyával sétáló alakok hátterét adó, koncentrációs tábor-szerű városkép nyomasztásával.

Ha a városképnél tartunk: létezik, hogy 57-ben csak ennyi kupola volt visszaépítve a háborús pusztítások után? Hogy a mű jobb oldalán megjelenített falanszterből csak a Bazilika emelkedik ki? A Bazilika, aminek a kupolája felett épp elúszik egy ezüstfelhő, jótékony bizonytalanságban hagyva a nézőt afelől, hogy ott van-e a tetején kereszt. A megoldás megismétlődik a kép bal oldalán is, ahol a Döbrentei téri templom tornyának tetejére egy furcsa, konstruktivista Nap szúródik egyébként félholdszerűen, mintha a 15o éves török hódoltság idejét élnénk – szóval a kereszt itt is elveszik a káprázatban. De a Parlament tetejéről is hiányzik a vörös csillag, Istentől, kommunizmustól elhagyott hely ez a Bernáth-féle Budapest. Vagy lehet, hogy mindkettő ott van, csak a festészet takarásában.

(egy Bernáth-rajongó)

Mucha perel

Nem Alfons (Alphonse) Mucha, természetesen, hanem az unokája, akit meglepő módon Johnnak hívnak. Pereli Prágát, ezer oka van rá, de a legfrissebb, hogy el akarják vinni a városból a nagypapa festményeit. A helyi Feszty-körképet, a Szláv eposz (Slovanska epopej) címet viselőt. Egyszer már elvittek a képek közül ötöt Amerikába, de az ellen nem lehetett tiltakozni. Charles Richard Crane kérésére vitték a képeket New Yorkba és Chicagóba, neki pedig joga volt kérni, hiszen majd tíz éven keresztül adta a pénzt, hogy Muchának csak az alkotásra kelljen koncentrálnia.

Mucha 1939-ben meghalt, és a húsz nagyméretű, körülbelül 6X8 méteres festményt elrejtették. Előbb a nácik elől, utóbb a kommunisták elől. 1963-ban állították újra ki a ciklust Moravske Krumlovban. Aztán jött a gazdasági ésszerűség, hogy Mucha nemzetközi sztár, a legnagyobb művét, amelyen húsz évig dolgozott, látnia kell a turistáknak. Turisták pedig leginkább Prágában vannak, így a húsz képet a krumloviak tiltakozása ellenre Prágába vitték. 2012 óta a Veletržni palotában látható mind a húsz kép. Hogy megérte, hogy többen nézik-e így, vagy jobb lett volna Krumlovban hagyni, és akkor ott fejlődött volna az idegenforgalom, azt nyilván senki nem vizsgálta. Nem is ezért perel John Mucha, hanem azért, mert a képeket megint föl akarnák göngyölgetni, és elvinnék Tokióba, a japán szlavofileknek illetve muchafileknek. John Mucha attól fél, hogy a képek nem élnék túl a kirándulást.

Tekintve, hogy ő csak egy unoka, nem is törődnének sokat a tiltakozásaival és pereivel, ezért Mucha Prága városát viszi a bíróság elé. Hogy a nagypapa azzal a feltétellel adta a képeket a városnak, hogy kiállítótermet építenek köré, és a nagyközönség egy külön ennek szentelt helyen nézheti a szláv történelmet, őshazától apoteózisig. (Közben van egy ismerős jelenet is, Zrinsky védi Szigetvárat a töröktől.) Mivel a város kilencven év alatt sem teljesítette az ígéretét, a képek az unoka szerint visszaszálltak az örökösökre. A tárgyalás a hónap közepén kezdődik, és nyilván elég bonyodalmas az ügy ahhoz, hogy a képek utaztatására ne legyen hatással. Úgyhogy a haszon egyelőre csak ennyi: fölhívták a figyelmet, hogy Mucha nem csak plakátokat tervezett és Sarah Bernhardt-ot rajzolt.

Alfons Mucha a Szláv eposz egyik darabján dolgozik műtermében

Alfons Mucha a Szláv eposz egyik darabján dolgozik műtermében

A rejtély titka

Karácsonyi ajándékként december 23-án rábukkantam az Írók Boltjának egy eldugott szegletében két olyan Donna Leon krimire, amit még nem láttam; alig akartam hinni a szememnek, de mind kettő 2016-os volt, szóval a Geopen kiadó újra elkezdte megjelentetni őket, hurrá.

A Donna Leon könyvekben az a csodálatos, hogy Velencében játszódnak, és azt az illúziót tudják kelteni, hogy kulcsot adnak nemcsak a turisták elől elzárt palotákhoz, lakásokhoz, vagy akár olyan köznapi helyekhez mint egy vegytisztító, és olyan történelmiekhez, mint a La Fenice (vagyis Főnixmadár) Opera, de a velencei őslakosok lelkivilágához is.

A legutóbb lefordított rész, a Ha nincs kegyelem (Wilful Behaviour) 2001-ben jelent meg először, akkor, amikor még friss volt a restitúciós ügyek élménye. A főszereplő, a hűséges felügyelő-férjek maigret-i prototípusát követő Guido Brunetti el is magyaráztatja benne magának, hogyan zajlott a háború előtt és alatt a műtárgyak adás-vétele, hogyan tömörültek kartellbe a velencei műkereskedők, hogyan szorították le az árakat, durvább esetben hogyan zsaroltak ki egész gyűjteményeket azoktól, akik menekülni kényszerültek Mussolini alatt az országból. A nyomozás ebben a részben nemcsak egy éppen aktuális gyilkosság, hanem a régi bűnök ügyében is folyik; az elhallgatás, a múlt feldolgozatlansága miatt akár Budapesten is játszódhatna a történet.

Mondjuk a rendőrségi gépezet, vagy a felügyelő kétségeinek leírásakor, sőt a feleség, a velencei egyetemen angol irodalmat tanító Paola gondolatmeneteit olvasva a Magyarországon élők minden külön kutakodás nélkül rájöhetnek arra is, hogy Donna Leon biztosan nem olasz. A szempontjai teljesen amerikaiak. A Hillary-vereség után pláne érdekes meglátni mi az, amit úgy ráznak le magukról a patriarkálisabb, vagy egyszerűen csak régibb alapokon nyugvó rendszerek mint kutya a vizet.

Donna Leon, Krimiautorin Kšln, 2007 (Foto und Copyright© Bettina Flitner. Veršffentlichung nur gegen Honorar zzgl 7%  MwSt. und Beleg, T 0171-838 06 88)

Donna Leon, 
© Bettina Flitner

Donna Leon szintén eléggé férfias jelenség. Egyébként valószínűleg nem is ezen a néven született 1942-ben New Jerseyben, azt viszont tudjuk, hogy már huszonévesen elkezdte bejárni a világot, angolt tanítva különböző kontinenseken, majd megállapodott Olaszországban, ahol évekig dolgozott Vicenzában az amerikai katonai bázison. (A krimiírói karrier előtti élete sokakat izgatott, Amerikában cikkek, külön erre létrehozott blogok foglalkoztak azzal miért nem lehet tudni semmit a gyerekkoráról, tanulmányairól, stb.)

Donna Leonként egyébként tényleg szinte új személyiséget épített magának, aminek a középpontjában a barokk zene iránti rajongása áll: amióta a könyveiből befolyt jövedelme lehetővé teszi, hatalmas pénzekkel támogatja a barokk zene-játszást. Finanszírozója és társalapítója volt a Complesso Barocco együttesnek, beszállt Cecilia Bartoli Mission című lemezébe, mecénása a Pomo d’Oro zenekarnak, (akik tavaly nálunk is jártak a Zeneakadémián Lezsnyevát kísérve), és társproducere volt a Joyce DiDonato főszereplésével készült Florence Foster Jenkinsről szóló dokumentumfilmnek (nem a Meryl Streep-féle változatnak). Nemrég megjelent egy általa válogatott Vivaldi-cd is.

A velenceiekhez adott kulcsról pedig azért annyit megjegyezhetünk, hogy egyetlen nyelvre nem engedi lefordíttatni Velencében játszódó krimijeit – ez pedig az olasz.