Délelőtt a tél előtt 1

Téli rege 5

Ennél csak a nyár lehet rosszabb tömeg szempontjából, de a december azzal egészíti ki a múzeumnéző kínjait, hogy ezer gyereket visznek el ilyenkor a Kunsthistorischesbe, akik Fluor Tomi sapkában csoszognak, vagy rendes óvodásként ülnek a képek előtt a földön, figyelik a magyarázatokat, és helyesek, de rengetegen vannak. Hosszú sor áll jegyért, a pénztáros idegrángást kap, de ez nem viccelődés, valóban rángatja a vállát, fejét, grimaszol szegény, miközben a jegyeket osztja. A nagy faajtó állandóan döndül, ahogy belép valaki, míg egy koreai nő elunja a zajt, és elkapja minden belépő után a kilincset. Szenvedni kell a szépért.

Ravasz kiállítás a Wintermärchen, már azért is, mert nem csak téli képek vannak a falon, hanem például egy adag allegorikus nyár, tavasz, ősz is. Meg persze a vén szakállas, amint vacog a tűznél. A saját anyag köré gyűjtögették a meghívott festményeket, Brueghel a kezdet, és nem csak a Vadászok a hóban, de a Hazatérő csorda is. Különben mindegy, ezeket úgysem lehet megnézni egy ilyen napon, riadtan kószál az ember, csöndesebb örömöket keres, szörnyülködik a régi teleken, Ruisdael szélmalma mellett nézi, hogy minden befagyott, amit csak el lehet képzelni, a Temze és az Amstel is. Tematikus sarkok, Napóleon átkel az Alpokon, Davidnál dicsőn, karcsú, hosszú lábakon, másoknál fázósan maga elé meredve. Jön haza Oroszországból nagy szemekkel, rosszkedvűen, de még mindig jobb állapotban, mint a fagyhalál szélén álló, vacogó katonáknak a hóban. Aki nem figyel, kisétálhat a kiállításról, és még az sem biztos, hogy észreveszi, a pásztorok imádják Jézust, ez még lehet téli mese. Szerencsére egy Antonello da Messina is van mellettük, gyerünk gyorsan vissza a hidegbe, ezek az olaszok nem tudnak egy normális hóvihart megfesteni. Odaát csend és hó és élet, képek mellett egy díszes szán, és a falon végre az, akihez jöttem: Bertrand Andrieu, az érmevéső. A lábán korcsolya, szíjakkal odaerősítve, nem is értem, hogy micsoda bokaszalagjai lehettek, hogy így is tudott siklani a jégen, jampeces piros mellénye fölött szőrmével bélelt, nyitott kabát. A kezét a csípőjén nyugtatja, a másikkal az égre mutat, de csak kényszerből, hogy meglegyen az egyensúlya, nem a képen, hanem a valóságban. A fején a kalap mint egy nagy fazék, és azt írják a falra, hogy ez a kép a mozgás poézisa. Lehet. De nekem azt susogja ez a boka, a vékony comb, a közönyösen is elégedett tekintet: nem vagy már fiatal.

Kunsthistorisches Museum, Bécs, január 8-ig.

t.k

Comments

comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.