A CIA művészei

 

1958-ban Az új amerikai festészet című vándorkiállítást éppen bezárták Párizsban, és azt tervezték, hogy viszik tovább Londonba, a Tate-be. Csakhogy a modern amerikai festészet éppen igen méretes képekből állt, a Tate egyszerűen nem tudta kifizetni a szállítás költségeit. És ekkor megtörtént a csoda: az amerikai milliomos és művészetbarát Julius Fleischer megérkezett egy táska pénzzel, és a kiállítás mehetett tovább.

Vannak még ilyen csodák.

Ja, nem, nincsenek. Ha belegondolunk, tényleg semmi értelme nincs annak, hogy egy amerikai milliomos és az általa képviselt amerikai alapítvány az angolokat szórakoztassa Pollock és de Kooning festményeivel. Nem is ez történt. A pénzt a CIA bocsátotta rendelkezésre, mert úgy gondolták, hogy a hidegháborúban totális a hadviselés, művészettel is harcolni kell a szovjet ideológia és a szocialista realizmus szépségei ellen. Be kell bizonyítani, hogy Amerikában nem csak gazdagság és nagy autók vannak, de kulturális erőfölény is. Jazz, szimfonikus zenekarok, absztrakt expresszionizmus.

Mindez persze ezer nehézséggel járt. Az amerikaiaknak többnyire fogalmuk sem volt arról, mi az absztrakt expresszionizmus. Ha mégis tudtak róla, akkor leginkább utálták. “Ha ez művészet, akkor én hottentotta vagyok”, mondta Truman elnök. Egy kongreszusi képviselő pedig így fakadt ki: “én csak egy ostoba amerikai vagyok, aki adót fizet, hogy mutogassák ezt a szemetet.” Az alkotók többnyire kommunistagyanúsnak vagy legalábbis balosnak számítotak. Sem az FBI igazgatója, J. Edgar Hoover, sem McCarthy szenátor nem rokonszenvezett velük. Az ellenszenv pedig kölcsönös volt: Pollock aligha akarta volna a rendszer támogatását maga mögött tudni.

1947-ben azonban létrejött egy csodálatos szervezet, a CIA. Az alapítói és első munkatársai magasan kvalifikált értelmiségiek voltak a Princetonról és a Yale-ről, akik tudták, mi a különbség a mázolmány és Rothko képei között, kapcsolatuk volt az újságokhoz és a folyóiratokhoz. A sajtókapcsolatra mondták, hogy a CIA wurlitzere. A központban benyomták a gombot, és az egész világon ugyanazt hallották.

A sikerhez pénzre volt szükség, és múzeumi támogatásra. Olyan emberekre, mint Nelson Rockefeller, aki egyszerre volt mesésen gazdag, és így éppenséggel megengedhette magának, hogy a pénze egy részét a kulturális kedvteléseire fordítsa, ugyanakkor múzeumi ember volt, az anyja a MoMa egyik alapítója, ő maga a Mama Múzeumának elnöke. A múzeum egyszerűen szerződést kötött a Kulturális Szabadság Kongreszusával, amely titokban a CIA által létrehozott és pénzelt szervezet volt, és nevéhez méltóan kiállításokat szervezett a legújabb amerikai művészetből. A festők nem is sejtették, hogy sakkfigurák egy politikai játszmában, és nem csak a véletlenek szerencsés együttállása vezetett lángeszük váratlan felismeréséhez.

A ma is élő CIA alkalmazottak úgy tekintenek a munkájukra, mint ha ők lettek volna a 20. század második felének mediciei vagy II. Gyula pápái. Hagyták, hogy a pénz, ami fölött rendelkezhettek, hasznos dolgokra fordítódjon. A képek maguk múzeumokba kerültek, milliomosok magángyűjteményeit gazdagítják, bankok tárgyalótermeiben lógnak a fő helyen. A művészek pedig többnyire meghaltak, mielőtt még lehetőségük lett volna a meghasonlásra. Tulajdonképpen minden rendben van.

egy Pollock

egy Pollock

forrás:

http://www.independent.co.uk/news/world/modern-art-was-cia-weapon-1578808.html

 

 

Comments

comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.