Ne hamisíts!

Úgy tűnik van Meegeren után újabb hamisító nevét fogjuk megjegyezni. Nemrég vetítették le itthon is azt a német filmet, ami az olasz felesége nevét felvevő Wolfgang Beltracchit mutatja be, némileg rekonstruálva a hamisítói pályát, megszólaltatva szakértőket, galériásokat, gyűjtőket is. (Mondjuk aki ebben az ügyben érintettként kamera elé állt, az vagy feszeng, vagy kicsit hangyásnak tűnik, de nyilván nehéz adni az arcunkat ahhoz, hogy ennyire ingatag a művészettörténet és a műkereskedelem talaja).

A másfél órás filmben a 6 év börtönre ítélt férjet és 4 év börtönre ítélt feleségét kíséri a kamera, akik napközben, mielőtt este ki-ki visszatérne aludni a nemének megfelelő helyi börtönbe, együtt dolgoznak. Festik a most már saját névvel szignált Beltracchi-képeket, és kalauzolják a filmeseket. Gondolom még a büntetés letöltésének megkezdése előtt ellátogatnak a stábbal és a barátokkal Provence-ba, La Ciotat-i házukba, ahol például a Braque-képek készültek, most meg a szemünk láttára egy újabb Beltracchi-Campendonk, illetve elmegyünk velük a német-svájci-francia határ mentén, a bázeli vásárhoz, és neves galériákhoz kényelmes közelségben újonnan épült csupa üveg villájukba, aminek a műtermében lépésről lépésre követhetjük hogyan kerül egy régi vászonra a szemünk láttára egy Max Ernst-kép. (Tudom, hogy így utólag könnyű okosnak lenni, de amikor a kész képeket bemutatják, illetve amikor azokat az eredeti hamisítványokat is látjuk, amiket szakértők elfogadtak, árverezőházak nyilvánosan eladtak, gyűjtők nézegettek otthon a falon, szóval nem nagyon lehet felfogni, hogy nézhették ezeket valódinak? A moziban ülve árulkodóan rossznak tűnnek – az eredeti beltracchik meg egyenesen rémisztőnek – , de hát amikor ott egy jó üzlet reménye, nyilván átalakul a látás, kinél jó-, kinél rosszhiszeműen.)

A film azonban nem erről szól. Ami igazán nagyon érdekes benne, az az, hogy Beltracchiék elképesztően szépen éltek, az archív filmek tanúsága szerint is imádták egymást, és most sem okolja egyik a másikat, a gyerekeiket úgy nevelték, ahogy az Vekerdy Tamásnál meg van írva, a pénzüket nem hivalkodásra költötték, ma is úgy öltöznek mint hippi-korukban, színes, természetes alapanyagú ruhákba, meg bőrdzsekibe, a kicsit már töredezett illetve ritkuló hajuk továbbra is hosszú, szóval igazi német virág-felnőttek, jól szituáltak, de környezettudatosak – az elég szörnyű, hangos német rock kísérőzene is ezt a vonalat erősíti. Látszik, hogy az alapelvek 68-asok: a pénz, a fogyasztás, a hülye, merev szabályok, a társadalmi hierarchia, a reprezentáció elutasítása – ezért aztán végig van valami természetesség és elvszerűség abban, ahogy az egész kérdéshez viszonyulnak. Nyilvánvaló, hogy alapvetően nem volt bűntudatuk: végülis a Bibliában nincs benne, hogy ne hamisíts. A többi parancsolatot meg úgy tűnik átlagon felül teljesítették.                                         Az, amit művészetnek nevezünk mégis valami másik tartományban mozog: ebben a filmben szerencsére egy kockányi sem volt belőle.

Wolfgang és Helen Beltracchi

Wolfgang és Helen Beltracchi

 

Beltracchi – A hamisítás művészete (német dokumentumfilm, 93 perc 2014, rendezte: Arne Birkenstock)

 

 

Comments

comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.