Mednyánszky üvegpalettája

Jókai Róza elég idegesítő nő lehetett, de mentségére szólhat, hogy ő volt  Laborfalvy Róza törvénytelen lányának szintén törvénytelenül, Andrássy Gyulától született gyereke, aki Jókai Mór unokájaként élt, és ment férjhez Feszty Árpádhoz. Tanult festeni, illetve örökké művészek között forgott, és emlékeit hála istennek, meg is írta. És akármilyen idegesítő is néha, örökké hálásak lehetünk neki a következő történetért, ami Mednyánszky Lászlóról szól, és a magyar művészettörténet egyik legszebb anekdotája.

“Egyszer egy hónapig lakott nálunk a Svábhegyen. Hozott magával vagy tizenöt vásznat, de csak kettőt használt. Arra azután pont harminc képet festett: mindennap másikat. Egyik nap erdő, másnap lekaparta, öregasszony lett belőle. Harmadnap lemenő nap, stb. És köztük micsoda műremekek! Mindennap megígérte: no, ezt elteszem. Másnap felkelt reggel négy órakor, mire a ház felébredt, meghalt a tegnapi kép. A hónap közepe felé csodálatos tünet mutatkozott a házban: egyenként eltünedeztek a poharak. Szidtam a cselédeket, bizton eltörik. Azok egymást gyanúsították. Egyszóval: meg volt bontva a ház békéje. Harmincadika felé már a kamrából kellett öreg, csorba poharakat az asztalra tenni. Egy szép napon Medi megszökött. Akkor azután felnyílt a szobája. (A majorosnak volt egy néma, félig hülye kislánya. Csak azt engedte be magához takarítani. Rendes, tiszta cselédektől irtózott.) Elállt szemünk-szánk a csodálkozástól! Glédába állítva a padlón körös-körül az eltűnt poharak! Szájjal lefelé fordítva, mert a talpukat használta palettának. Minden színhez külön, mindennap másikat: vagy három tucat pohár…”

Mednyánszky

 

 

Gauguin szakkör

Nem tudom, más mikor veszti el a bizalmát az elméletekben és szavakban. Ja, azt se tudom, én mikor veszítettem el, biztosan visszajön majd, de ilyenkor, az átmeneti időben is megmarad a kézügyesség imádata. Hogy ez volna a művészet lényege, a babárló ujjak, amint a semmiből valamit babrálnak elő.

Gauguin kiállítás van Chicagóban szeptemberig, de ha a város messzinek tűnik, akkor nyugalom, októbertől itt lesz a sarkon, Párizsban. Vannak festmények, természetesen, de rengeteg a mütyür, babra, farigcsa, korsó, asztal. Szekrény vagy komód, vagy micsoda, ami nyilván a kezdet kezdetekor is műtárgy akart lenni, de menet közben mégis fává vált, faragnivaló ellenséggé, amiből kijött ez: a földi paradicsom. Tényleg az.

Gauguin faragta kis szekrény

Kincs, ami nem került haza

 

A Rumy-serleg

A Seuso-kincsek hazakerülése kapcsán jutott eszembe a Rumy serleg története, és a korabeli botrány körülötte, Antiszemita Párttal, Rothschildokkal, tiszaeszlári védővel. Életszerű történet.

A Vas megyei Rum községet mindenki ismeri, aki járt már Zsennyén, az Alkotóházban. Rum a Rumy család birtoka volt, akárcsak az a közel fél méter magas, 16. századi, fedeles, aranyozott ezüstserleg, ami a 19. század megélénkülő művészettörténeti érdeklődésének köszönhetően került a szakemberek elé, és amiben némi vita után ők a német ötvösművészet különösen szép darabját tisztelték. Hazafias érzülettől vezérelve az akkori tulajdonos, Rumy Miklós végrendeletében a kelyhet a nemzetre, vagyis a Nemzeti Múzeumra hagyta – a család férfiágának kihalása esetén. Minthogy két fia meghalt időközben, a rendelkezés életbe is lépett volna, ha veje, Förster Ottó, aki az akkoriban alakult Antiszemita Párt jelöltjének korteskedett a sárvári választókerületben, el nem adja…. egy Rothschildnak. Minthogy az 1884-es Országos Ötvösművészeti Kiállítás legszebb darabjairól Párizsban is megjelent franciául egy kiadvány, és az nyilván felkeltette a nemzetközi műgyűjtők figyelmét, így nem sokkal a kiállítás után Rumy Mariska férje, a már említett Förster Ottó 52000 forint (a Nemzeti Múzeum akkori éves műtárgyvásárlási keretének kb. tízszerese) ellenében megvált tőle.

Az ügyből per lett, méghozzá először sajtóper, mert egy, csalást kiáltó cikk szerzőjét, Szentgyörgyi Horváth Zsigmondot beperelte Förster és a Rumy Miklós hagyaték végrehajtója, Bárdossy István, csakhogy Szentgyörgyi védelmét Eötvös Károly, a tiszaeszlári perben is eljáró ügyvéd vette a kezébe, így végül Förster Károlynak 52000 forint kártérítést kellett fizetnie.

A kelyhet azonban az akkor még gyerekcipőben járó műemlékvédelmi törvénykezés miatt nem sikerült visszaszerezni. A vásárló Mayer Carl von Rothschild 1886-ban meghalt, így a kehely Angliába került, majd az ottani ág egyik magyar származású Rothschild-feleségének, Rozsika von Wertheimsteinnek a fiához, Victor Rothschildhoz (1910-1990). Az ő gyűjteményéből árverezte el a Sotheby’s 1937-ben, majd a Christies’-nél bukkant fel  2005-ben, hogy aztán újra eltűnjön a szemünk elől.

Förster Ottó

Mayer Carl von Rotschild

Eötvös Károly

http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/botrany_az_orokseg_korul.176.html?pageid=119

Hegyek vajúdása

Sok beszédnek sok az alja. Ez is egy tanulság a Biennálén. Amit az amerikaiak rendeztek, hogy micsoda lelkiismereti válságot okoz a Trumptól kapott pénz, lehet-e azon az összegen a kormányzatot támadni, mi van akkor, ha az ország és a vezetése közötti különbséget kell hangsúlyozni. Főleg a vezetés segítségével.

Aztán belép az ember, lát valami bebarnított ovális irodát, és még beljebb egy videót, ahol egy narancssárga trikós, rövidgatyás fekete gyerek megy erőltetetten egy kopott, szemetes utcán. Huhú, szegény Donald Trump, most aztán vakarózhat.

Az amerikai pavilon belseje az 57. Velencei Biennálén.

Velence közeleg

Persze, hogy mi mit állítunk ki, az többé-kevésbé csak nekünk fontos, de Amerika a Biennálén mindig érdekes. Ha eszükbe jut valami, azért, ha nem, akkor azért.

Idén kénytelenek lesznek gondolni valamit, és bizonyos fokig helyettünk gondolkoznak, hiszen a kérdés az: hogyan képviseli valaki az országot állami pénzen, ha közben azt érzi, hogy az állam nem képviseli őt. Megharapják a kezet, ami az alamizsnát osztja? Néhány éve vagányan haraptak, amikor egy fölfordított tank volt a kiállítási tárgy. A tank lánctalpain, mintha edzőtermi futószalag volna, egy szorgos atléta futkosott órákon át, mondván, lehet azért normálisan is fölhasználni a honvédelmi befektetéseket.

Amerika idei választottja Mark Bradford, aki aligha lehet Donald Trump kedvence: vézna, langaléta, afro-amerikai. Liberális gondolkodású. Homoszexuális.

Dolgozz Mark, helyettünk is dolgozol.

Öld meg a művészetet

A művész provokál. Még az olyan kedves művész is, mint Gainsborough, bár pontosan nem értem, mivel provokál. Azt látom, amit látok, egy szépen felöltözött párt, amint éppen kutyát sétáltatni indulnak a lugasba, vagy hova. Azt látom, amit látok, vásznat, festéket, keretet.

Talán semmit sem látok. Mert a hétvégén egy 63 éves pasas késsel nekiment a képnek Londonban. Nem tudni, mi volt a célja, de valószínűleg nem érte el: csak a festékrétegeket sikerült lekaparnia, a vászon sértetlen maradt. A képet elvitték, a férfit szintén elvitték, két óra múlva a National Gallery lezárt szárnya újra fogadta a látogatókat.

De vajon mit látott a támadó? Hogy ezek szórakoznak velem? Nekem még lakásom sincs, ezek meg ebet sétáltatnak selyem térdnadrágban? Még szerencsém hogy a National Gallery ingyen látogatható, bosszút lehet állni a karcsú bokájú Mr és Mrs Halletten? Nem lehet, hogy ez a hajléktalan férfiú értette meg igazán, miről is szól a kép?

Thomas Gainsborough: Mr and Mrs William Hallett (Reggeli séta) 1785

Thomas Gainsborough: Mr és Mrs William Hallett (Reggeli séta) 1785

Bátorság mint művészet

©Burhan Özbilici

©Burhan Özbilici

Az év sajtófotója, az év képe lett ez, ahol az őrült vagy őrültnek látszó egykori rendőr ordibál áldozata holtteste fölött. Az áldozatot úgy hívják Andrej Karlov, a tettest meg úgy: Mevlut Altintas. A fényképészt nem szokás tudni, bizonyos tekintetben talán nem is véletlenül: ezt a képet bárki elkészíthette volna.

Burhan Özbilici is tulajdonképpen véletlenül készítette el, épp útba esett neki a sajtóesemény hazafelé, hát bement fényképezni. Nem kerül az semmibe.

Mondhatjuk, hogy majdnem az életébe került, de a merénylő Altintas nem volt ámokfutó, csak Karlovot akarta megölni. Már ha ez nem ámok. Mindenesetre a tőle öt méterre álló fotóst nem terítette le. Ezt azonban Özbilici nem tudhatta előre. Mégem szaladt el, nem vetette a földre magát, tette, ami a dolga, elsütötte a fényképezőgépet, hogy velünk legyen ez a kép ebben az évben, és reménykedjünk, csak 2016-ra volt érvényes.

A kis halak megeszik a nagyokat

Mint tudjuk, a cápa, amelyik nem megy előre, megdöglik. De gyanús, hogy az a cápa is megdöglik, amelyik előre megy, issza a vizet, eszi a halakat. Legfeljebb szép nagy dög lesz belőle.

Arról van szó, hogy a Metropolitan Múzeumnak tavaly sikerült egy egészen szép kis deficitet összehoznia. 40 millió dollárt. Körülbelül tudják is, hogy mi a baj, az igazgató, Thomas P. Cambell egy kicsit megrészegült a sikereitől, a múzeumok iránti érdeklődéstől, a fantasztikus látogatószámoktól, új épületet bérelnek, a Met Breuert, új szárnyat akarnak

építeni, digitális részleget létrehozni, modern és kortárs kiállításokat nyitni. Közben meg kellene reparálni az európai festészet fölött a tetőt, mielőtt még becsöpögne az eső. Pénz, pénz, pénz. Egyelőre próbálnak kevesebbet költeni a kiállításokra, elviselni az okosokat, akik azt mondják, miért nem elég az, ami van, hatezer év művészete. Ötszázezer látogatója volt a márciusi megnyitó óta a Met Breuernek, nagy szám, de a jelek szerint nem elég nagy. Megoldás meg nincs, csak a bizalom: olyan nincs, hogy bezárjanak egy ekkora múzeumot. Talán tényleg nincs. Talán lesz. Nézünk majd nagyokat?

a MET Breuer belül

a MET Breuer belül

Az elveszett torta

Lehet, hogy nem igazi világsztár Pat Lasch, de azért megbecsült művész. Annyira mindenképpen megbecsült, hogy a New York-i Modern Művészetek Múzeuma fennállásának ötvenedik évfordulójára egy művet kérjen tőle. Amúgy is kézenfekvő ötletnek látszott, hiszen Pat Lasch használati tárgyaknak látszó műveket alkot, megszáradt akrilfestékből báli ruhákat, és főleg papírból meg fából faragott tortákat. Az ötvenedik komoly születésnap, így aztán Pat Lasch egy jó másfél méter magas tortát küldött az ünnepeltnek. Jó helyen lesz az.

Pat Lasch: Cake

Pat Lasch: Cake

Vagy nem. Mert idén Lasch-kiállításra készültek Palm Springsben, erre akarták elkérni a MoMA-tól a hatalmas tortát, és kiderült, hogy nincs sehol. Keresték, de hiába. Csak egy sajnálkozó levélre futotta, nagyon szégyelljük a dolgot, de a mű nincs sehol, egyben sok sikert kívánunk Palm Springsben, üdvözlettel.

Az ember nem nagyon érti. Egy ember méretű tortát elveszíteni nem lehet, ellopni bonyolult, megenni, mivel papírból van, képtelenség. Akkor mi történt? Kidobták? Vége volt a bulinak, a művet elvitte a catering a maradék kaszinótojásokkal? És mindenre csak harmincnyolc év múlva derül fény?

Ennyit a múzeumi örökkévalóságról.

Állítsák ki Bernáth Aurél Budapest-panorámáját!

Majdnem lemaradtam róla. Hogy lássam Bernáth Aurél Budapest-panorámáját amit az 1958-as brüsszeli világkiállításra festett, alumíniumlapokra. Minthogy tegnap volt az utolsó nap, amikor meg lehetett nézni a Kiscelli Múzeum templomterében, egy csomóan le is maradnak róla, hacsak nem talál megoldást a Budapesti Történeti Múzeum az állandó bemutatásra. Mindenféle más ügy érdekében is lehetne mozgalmat indítani, de ezért is kell: hogy ne kerüljön vissza a raktár mélyére újabb évtizedekre, igaz, mostmár legalább leltárba véve. Lélegzetelállító mű, akárki akármit mond is róla. A korabeli legnagyobbakat, például Carlo Scarpát eszünkbe jutattó minimalizmusával, a huszas évekbeli, a fiatalkori Bernáth-műveket, vagy a kései Vaszaryt megidéző modernizmusával, kapart, maratott felületeivel, azzal, hogy egyszerre képes az akkori magyar filmekből sugárzó életvidámság illúzióját egyszerre érzékeltetni a divatos ruhákban, táskákkal, kutyával sétáló alakok hátterét adó, koncentrációs tábor-szerű városkép nyomasztásával.

Ha a városképnél tartunk: létezik, hogy 57-ben csak ennyi kupola volt visszaépítve a háborús pusztítások után? Hogy a mű jobb oldalán megjelenített falanszterből csak a Bazilika emelkedik ki? A Bazilika, aminek a kupolája felett épp elúszik egy ezüstfelhő, jótékony bizonytalanságban hagyva a nézőt afelől, hogy ott van-e a tetején kereszt. A megoldás megismétlődik a kép bal oldalán is, ahol a Döbrentei téri templom tornyának tetejére egy furcsa, konstruktivista Nap szúródik egyébként félholdszerűen, mintha a 15o éves török hódoltság idejét élnénk – szóval a kereszt itt is elveszik a káprázatban. De a Parlament tetejéről is hiányzik a vörös csillag, Istentől, kommunizmustól elhagyott hely ez a Bernáth-féle Budapest. Vagy lehet, hogy mindkettő ott van, csak a festészet takarásában.

(egy Bernáth-rajongó)