Elmegy a kugli

Rippl-Rónai József: Kuglizók

Rippl-Rónai József: Kuglizók

Nem nagy ügy, de mégis furcsa. A Maillol – Rippl-Rónai kiállításon kint van egy kép meg egy fénykép, kuglizó emberek. Éppenséggel lehetnének kuglizók is, mert előre hajolnak, és egy golyót tartanak a kezükben. A kugli pedig német eredetű szó, és a Kugel valóban golyót is jelent.

Csak nem ezt a golyót. Kuglinak hívják parasztosan a tekét is, minek nagyképűsködni, és kuglinak hívják azt is amikor a felfüggesztett golyóval hátulról kell leszedni a kilenc bábut. Amit azonban a fotón és Rippl-Rónai képén játszanak a derék franciák, az a petanque. Elég egyértelmű a jelenet, mindenkinek több kis golyója is van, kisebbek, mint a kuglihoz használatosak. Bábuk egyáltalán nem láthatóak, viszont a háttérben valaki lehajol és a távolságot méri, hiszen a játékban az nyer, aki a golyót közelebb dobja a cochonnet-hoz, a kis fagolyócskához. No lám, megint egy masszív félrefordítás, téves cím, vajon mennyi időnek kell eltelnie addig, míg tisztázódik ez is.

Csak egyetlen apró zavar marad. A Wikipédia szerint a játékot 1907-ben találták föl. Rippl-Rónai képe viszont 1892-ben keletkezett. Egyik rejtélyből a másikba szédelgünk.

Bologna piange

Van Bolognában egy Héttemplomnak (Sette chiese) nevezett komplexum, ahol mindenféle hókusz-pókusz nélkül is meg lehet tapasztalni mitől szent egy hely. Meg hogy mit szeretnek a művészettörténészek, és miért gondolnak még most is rettegéssel vegyes szeretettel Tóth Sándorra, meg a szekszárdi vállkőre.

Izisz szentélyre épültek itt az 5. századtól a 13. századig mindenféle kegyhelyek, bazilikák, kápolnák, kripták, a jeruzsálemi Szent Sír templom mása, Pilátus udvara síremlékekkel a falban, kolostor, kolostorkert. Sőt újabban egy, a torinói lepel alapján a Bolognára jellemző terrakottából rekonstruált Krisztus-test is ki van állítva, és ide kerül most a temetés előtt Claudio Abbado teste is, aki tegnap halt meg Bolognában, a családja, a város meg az egész világ szeretetétől övezve. 2010-ben vezényelt itt jótékonysági koncertet, hogy gyűljön a pénz az épületek restaurálására. A család most is azt kéri a kegyeletüket leróni akaró rajongóktól, hogy ne virágot hozzanak, hanem adakozzanak egy rákbetegeket gondozó centrum javára.

Bologna eddig is mágikus hely volt, két hatalmas középkori toronnyal a város szívében, meg egy akkora közkönyvtárral, mint egy pályaudvar, tele fiatalokkal, alkimista hagyományokkal, Morandi-múzeummal, egyszer egy Primaticcio szerelem-kiállítással, zene- és hangszermúzeummal, Arte Fierával. De Abbado ravatalától még mágikusabb hely lett.

Lehet búcsút mondani szívünk minden melegével.Abbado_2008_02_b

 

Maroknyi márvány

 

Hadrianus palotája Tivoliban. Süt a nap, barátságosak a romok, az egész elmúlásba bele lehet itt nyugodni. Mindenütt táblák, az a pár darab itt szédelgő téli látogató elolvashatja, hogy nézett ki a palotakomplexum eredeti állapotában, amikor Hadrianus császár édelgett benne az ókor legszebb fiújával, Antinous-szal. Színes márványburkolatok, mozaikok, tavirózsás, szökőkutas tavak, görög könyvtár, görög színház (meg persze latin is), fürdő, napozóterasz, laktanya, föld alá süllyesztett folyosó, ahol nyáron sétált a császár. Ha mindezekkel behelyettesítjük a romantikusan meredező téglafalakat, márványoszloptöredékeket, rögtön meg is van, mi lebeghetett az allinclusivot ajánló török szállodák tervezőinek szeme előtt. Nagyon jó életet lehet elképzelni a maradványok alapján, bár meglehettek a feszültségei, hiszen a bithüniai rabszolgából pár év alatt istenné avatott Antinous rejtélyes körülmények között lelte halálát egy kiránduláson (a Nílusba veszett, oda kirándultak), sohase derült ki öngyilkos lett-e, vagy megölték. Csak annyi volt az érdeme, hogy nagyon szép, de mert ez a szépség az egyik legnagyobb római császár hatalmával párosult, elképesztő mennyiségű márványszobor készült róla, még amik ránk maradtak, azok is termeket képesek megtölteni. Biztos itt Tivoliban is állt szobra, hazatérve oda járhatott szomorkodni Hadrianus, most viszont, ahogy lenézek a lábam elé, a nyirkos föld a napfényben mindenütt csillog, szikrázik, a villa egész területét beborítja a szétporladt márvány. Ilyen szépet is csak az láthat minden nap, aki mondjuk sírköves Rákoskeresztúron.

Mi legyen a vigangóval?

Persze, ahhoz azt is tudni kell, mi a vigango. Eleve nem vigango, hanem kigango, a vigango a szó többes száma. Termeszbiztos, keményfából faragott emberalak, amelyet a földbe ásnak, látogatnak, élelmiszerrel látnak el Kenyában a törzsek. A nyolcvanas évek óta divat a gyűjtésük Amerikában, viszonylag olcsón lehetett vásárolni, 1500 dollár egy szép, faragott műtárgyért. Az árak azóta háromszorosukra emelkedtek, de nem is ez a baj, hanem hogy akár kigango, akár vigango, elsősorban nem műtárgy, hanem a földöntúlival való casino online találkozás lehetősége a kenyaiaknak, akik most megpróbálják visszaszerezni azt, ami az övék. Például a Denver Museumtól, ahol nagyon szép, százdarabos gyűjtemény van, többek között Gene Hackman ajándékozásának köszönhetően. Gene Hackman pedig biztosan nem azért költött dollárezreket vigangóra, hogy aztán a gyűjteményét visszavigyék Kenyába.

És visszavinni sem egyszerű, nem arról van szó, hogy bedobozolják a műtárgyakat, megcímezik, és a többi a posta dolga, a törzsek harminc év alatt változtak, vándoroltak, eltűntek. Mi a fontos, az igazság vagy a múzeum megőrzési kötelezettsége? Ha vissza kell vinni a vigangót, ki fizesse a költségeket. Egyáltalán: mi az igazság? Mi a megőrzés? Mindenesetre az is bolond, aki vigangóba fekteti mostanság a vagyonkáját. vigango

Szoborsolti

Ady kőből, Liszt romos talapzaton headbangel, és most Solti. Sokat szenvedett hely a Liszt Ferenc tér, és egyelőre semmi okunk sincs, hogy azt gondoljuk: szenvedései a végéhez közelednek. Az ember nem érti, hogy mi van mögötte, Solti valóban csodálatos sikereket ért el a világban, de ez vajon miért ok arra, hogy mindenféle rondaságot állítsanak ki róla. Az agg karmester integet mindenféle rézfúvós hangszerek között egy be nem záruló körben. Szíve helyén ha nem is halálcsillag, de egy zsebóra, talán elektromos metronóm akar lenni. Ő persze szarvassá változott fiú szeretett volna lenni, de ez nem kívánságműsor, a világhír elnyeri méltó büntetését, az életben megkapott minden elismerést, holtában meg ezt kapta, úgy kell neki. És még csak nem is tiltakozhat senki, mert az hogy nézne ki. Ha az építészet a megfagyott zene, a szobrászat a tartós ízléstelenség. Legalábbis errefelé.

solti szobor

Párkányi Raab Péter: Sir Georg Solti

Zeneakadémia a Varázsfuvolában

A frissen felújított Zeneakadémia Kistermébe visszakerült a zenekari árok és a színpad, így a növendékek megint saját helyszínen gyakorolhatják az operajátszást. Vagyis hogy ne csak a hangképzésükre figyeljenek, hanem közben el is játsszák milyen szörnyű ha lélekszakadva rohanunk a szerelmünkhöz, mert anyánk zsarolással akarna arra kényszeríteni öljük meg az új pasiját, akire épp halálosan meg van sértődve, de a szerelmünk egy szót se szól erre az egészre, hanem csak bámul némán, fancsali képpel. Azért ez a példa, mert a Varázsfuvola szólalt meg először a Kisteremben, úgy színpadra állítva,  hogy az a legszebb kovalikos időket idézi. Biztos nincs mindenkinek tudomása róla, de a Zeneakadémia dekorációja tele van szabadkőműves utalásokkal, így aztán kipattanhatott az isteni szikra, hogy a díszletelemek idézzék az épület dekorációját, legyen a Zene temploma Sarastro temploma, használjuk azt, amink van, mint például a franciák, akik Händel Xerxesének cselekményét a Louvre raktárába helyezték http://blog.artmagazin.hu/2012/01/rodenbach/. Így aztán a jelmezekre is jut a Nagyterem mennyezetének babérleveleiből, Papagena “bájkecse” egybevág a nagytermi koncertek kicsit unalmasabb részeinél nézegetett egyiptomi nőalakéval, de nem akar az ember lelőni minden poént, hiszen februárban még lesznek előadások.

kicsi bajkecse

Papageno és a későbbi Papagenóné

http://zeneakademia.hu/varazsfuvola/galeriahttp://

 

Kínai tus és karácsonyfadísz

Amikor az ember ennyi fellógatott tusrajzot lát, ráadásul úgy, hogy az ablakok is nyersszínű textillel vannak kitakarva, mintha a kínai festészetben is beköszöntött volna a minimalizmus és a kínai gondolkodás is saját maguk megszüntetéséig tekeredett volna, mint a nyugati (nem tudom ennek van-e köze a népességi adatok alakulásához), szóval akkor nagy szüksége van némi segítségre, hogy pontosan minek alapján is különböztesse meg az egyes tekercseket. Eleve miért tekercsek? Mert csak ünnepi alkalmakkor akasztották ki őket a falra, egyébként néha-néha, kivételes pillanatokban a tulajdonos nézegette őket egyedül, vagy mutatta meg valakinek, akit el akart kápráztatni. Ha ma valakinek video-gyűjteménye van, kb. az működhet így, bár nem tudom mi lehet az az ünnepi alkalom, amikor megy az összes video. Esetleg ha lehetőséget kap a Műcsarnokban, hogy bemutathassa a gyűjteményét, az elég ünnepi alkalom, persze csak neki, a művészeinek, meg a művészek rajongóinak. Szűk közösség, de legalább hisznek ebben is. A többieknek pedig ott van erre máig is a karácsonyi dekoráció.

Zhao Zhiqian Őszirózsa kővel legyezőkép

Zhao Zhiqian Őszirózsa kővel legyezőkép

Párás hegyek – illatos virágok. Hagyományos kínai tusfestészet a 19-20. században. Kogart Ház, 2014. március 16-ig

Ütött váza

Haha. Ütött váza. Battuto. Az a cserép. Szilánk. Vagy ez, amit Scarpa csinált. Akinek meg cipő a neve. Az olasz veszélyes nyelv, a legegyszerűbb dolgok is varázslatosan hangzanak.

Carlo Scarpa üvegeit nézegetik most az emberek New Yorkban a Metropolitan Museumban. Scarpa ugyanis, mielőtt építész lett… – kezdenénk a mesét, de már itt is van egy finom bökkenő. Scarpa nem lett építész, nem diplomázott le, így aztán mindig valakivel együtt kellett dolgoznia, nem nyithatott önálló építész irodát. Szerencsére az üvegtervezés nem ennyire veszélyes foglalkozás, azt papír nélkül is megtehetik a tehetségesek, ha van hozzá megfelelő gyár, és testté lehet a rajz.

Scarpát a Venini cég alkalmazta, nekik dolgozhatott. Akinek volt érzéke hozzá, csak bement a boltba, és vett néhány Carlo Scarpát. Akinek nem, az most mehet New Yorkba, és nézheti, hogy mit ki lehet hozni ebből az anyagból. Hogy lesz a vázából tiszta forma, amihez nem kell se víz, se virág, se asztal, se szoba. Csak van.

Carlo Scarpa: Battuto

Carlo Scarpa: Battuto

Most jó

Olyan országban szeretnék élni… Milyenben is? Azelőtt a sportbolt volt az összehasonlítási alap, olyanban, ahol ezerféle sportcipőt és melegítőt és teniszütőt lehet kapni. Vagy ahol Glenn Gould lemezeit árulják. Ahol ilyenek a benzinkutak. Kipipálva. Sportcipő, Glenn Gould, benzinkutak – még jobb, mint az eredeti.

Nekem az összehasonlítási alap a kultúra reklámozása volt. Látni Londonban, hogy a múzeumok bent vannak a metróalagútban, Rómában, hogy az aktuális kiállításokat az autóbuszok hátulján hirdetik, óriási Piero della Francescák mögött ültek az utasok. Mondhatják nekem, hogy ez a kerülendő, a művészet áruvá válása, én csak azt láttam, hogy a boldog, nyugati emberek számára magától értetődő mindaz, amihez mi komoly arcot vágunk, és ünneplő ruhát húzunk.  Náluk evidencia, kilépnek az utcára, barokk homlokzatok közé, és még a busz is a festészet dicséretét zengi.

Most meg itt vagyunk. Megy a Combino, és lenyűgözve bámulom az oldalát, Caravaggio kisfiúja vigyorog durva illetlenséggel, és azt vidámkodja: itthon vagy. A világ barátságos hely, ahol a látás kéjenceit is kényeztetik.

caravaggio combino

Tudom ez csak a villamos külseje. A magyarok istene odabent lakik.

VIRÁGZÓ MAGYARORSZÁG

Raichle-palota homlokzat

Raichle-palota homlokzat

Meglepő felfedezést tettem: a virágzó korszakok megjelenésükben is virágoznak. Nem maga a tény a meglepő, hanem, hogy ez csak most állt össze bennem, Szabadkán, a Raichle-palotában, ami olyan mint egy kalifa csodakertje, vagy egy hatalmas babaház. Nincs benne visszafogottság, a friss házas és frissen meggazdagodott fiatal építész magának tervezte, beleépítve mindent, ami a századelőn divatosnak, elegánsnak és csúcstechnológiának számított. Szívek és virágmotívumok mindenütt, színes tagozatok, faragások, Zsolnay mázak, és a fényt is megszínező francia prizmaüvegek. A belső dekorációban néhol még olyan megoldásokkal találkozunk, amik akár egy klasszicista palotában is lehetnének de ez elvezet ahhoz az összefüggéshez, hogy nincs semmi ellentmondás a hellenizálás és a magyaros szecessziós motívumok között, tulajdonképpen egyszerű közöttük az átmenet. Nem sokkal azelőtt, hogy Raichle Ferenc megkezdte volna építészeti tanulmányait, vált köztudottá, hogy a görög épületek és szobrok színesek voltak. A 19. század második felében új lendületet vett pompeii ásatások eredménye is, hogy a Winckelmann-féle “nemes egyszerűség, csendes nagyság” színtelenségét felváltotta a színes antikizálás, illetve az, hogy kiderült, a görög szobrok eredetileg jobban hasonlítottak Madame Tussaud alakjaihoz, mint mondjuk a Canova-szobrokhoz. Szemük, hajuk, ruhájuk, arcuk mind ki volt festve, és az antik épületek is kívül-belül (bár belül jobban) burjánoztak, színes volt minden négyzetcentiméterük, jelenetek, és festett kertek borították a falakat legalábbis ott, ahol nem volt színes mozaik, vagy márványberakás. (Minden esetre érdekes, hogy a minimalizmus gyökereit tulajdonképpen ott keresgélhetjük, hogy a föld alól előkerülő antik szobrokról anno lekopott a festék, és ez megtetszett a virágokban és színekben nem annyira

bővelkedő északiaknak.) Visszatérve a virágzáshoz: Szabadka olyan ütemben fejlődött a Monarchia éveiben, hogy 1910-ben majdnem akkora Városházát építtetett magának, amekkora Pesten a Parlament, szóval gazdasága virágzott. Raichle Ferenc pályája is nagyon jól indult, nemcsak építészként volt sikeres, de mindenféle más vállalkozásai is voltak. Szerencsére egy városi tanácsos lányába szeretett bele, ami még több megbízást jelentett, így alakulhattak az utókor szempontjából olyan szerencsésen a dolgok, hogy létrejöhetett egy megalkuvásoktól mentes, saját tervezésű építész-ház, vagyis a fiatalok szó szerint friss házasok lettek. Kivételes pillanat, amikor szinte minden összhangban volt mindennel: ha Szabadka a Jóisten kalapja, ez a kis palota a bokréta rajta.

Raichle-palota részlet

Raichle-palota részlet

Az életben

persze a virágzásnak hamar vége szakadt, kártyaadósság, csőd, árverés, menekülés Szabadkáról, igaz csak Szegedre, ahol megint épült egy Raichle-ház, már kevesebb virággal. Aztán háború, költözés Budapestre és innentől nem ismerünk több Raichle épületet – bizonyos források szerint műkereskedéssel kereste a kenyerét.