Peter Brook takarói

Itt volt Peter Brook és társulata. Először vicces ambíciónak tűnt díszlet-jelmez szempontból nézni az előadást amit hoztak, hiszen pár színes (piros, sárga, kék) takarót használnak erre a célra. A takarókból lesz palást vagy kupola, attól függ épp mit kell jelezni a Mahábharatából vett példabeszédek alatt.

Aztán mégis ez lesz a legfontosabb, a takarók az egyik jelenetben egy király kincseit jelölik, amiket az a papokra akar hagyni. Jön azonban valaki, aki azt kérdezi a királytól, miért nem inkább a szegényeknek adja amije van. És a király azt mondja: tényleg, és a takarókat rápakolja az első szegény emberre, aki szembejön. Akkor a szegény embert játszó színész az első sorban ülő nézőkhöz fordul, azt kérdezve szegények-e. Aki igennel válaszol kap egy takarót, majd oda is adja az egész halmot, hogy ami felesleges belőle, azt adják a megajándékozottak valakinek, aki mondjuk az utcán lakik, ott a környéken.

Bammm. Pofonegyszerű az átjárás a színház és az utca, a darab és az élet között, és annál nem is lehet költőibben kiüríteni a színpadi teret, mint hogy utána színes takarók alatt aludjanak majd a hajléktalanok a Trafó környékén.

De nem hagy nyugodni, hogy amikor kifelé mentünk, a takarók már gondosan vissza voltak téve a színpadra.

Itt a tél, most volt az év legsötétebb napja, viszont jön a karácsony: menekülő család, istállóban szülő nő stb. stb. Aki visz egy takarót a környékén élő fázó embernek, az jöjjön majd januárban a szerkesztőségbe egy Artmagazinért. Van még a Szent Mártonosból, de kaphat másmilyet is. És persze mi artmagazinosok is viszünk ki az utcára takarókat, lehetőleg olyan színeseket, amilyeneket Peter Brook színházában láttunk.

Részlet a Battlefield című előadásból

Részlet a Battlefield című előadásból

 

El él

Tudom, hogy nem igaz, nem él, annál nem is lehet halottabb valaki, mint hogy emlékkiállítást rendeznek neki a Nemzeti Galériában. Mintha épp erről szólna a kiállítás, a sok kasza, sakál és kapu között, a nagy, romantikus gondolatról, hogy az élet lényege a halál, a készülődés, várakozás, előszobázás, és hogy okosabban tesszük a vörös és fekete közül a feketére tesszük a zsetonunkat, az lesz a tartósabb, a sötétség birodalmában, a föld alatt eltöltött századok, ezredek, milliók. Mintha El Kazovszkij abban a csodálatos felismerésben töltötte volna el életét, hogy nincs örökkévalóság. Fölösleges online casino azon fáradozni, hogy megőriztessük emlékünket, pár ezredév a gúlákat is elássa, nem hogy a fát, hullámpapírt, vásznat, botokat, selyem madzagokat. Elég annyival tovább élni, amennyivel túlélik azok, akik ismerték őt. Akik most nézik, ezek az ő övei, félretaposott bakancsai. Meg a művei. Az ő arca két felvonás Wagner között.

El nem él. Mégis együtt halunk meg.

Részlet a Dzsan Panoptikumból

Részlet a Dzsan Panoptikumból

In Memoriam Simóné

Szép előadás A bűvös vadász, kicsit túl sokat táncol benne a kórus, kicsit jelentéktelenek az énekesek, de ma már az operában is a díszlet a minden, és a díszlet, hogy bezárjuk a kört: szép. Nem is a szépsége a megragadó benne, hanem a bagoly. Az éjszakai jelenetben megannyi piros szemű bagoly pislog a kortinán, aztán jön a szünet előtti nagy jelenet, amikor a bűvös golyót öntik fekete mágiával. És előtte ott a bagoly ifjú korunkból, igen, a kék neon, ami a könyvön ült a Bölcsészkarral szemközti antikváriumban, ahová Simónéhoz jártak a pesti intelligensek könyvet venni. A bagolynak neonszemei voltak, amelyek kigyulladtak, elaludtak, ahogy a bölcs állat pillogott a könyve fölött. Most ujra pillog a neon, és eszünkbe juthat a rendszerváltás első hűs zuhanya, amikor tüntetni mentek a vevők az antikvárium mellett, hogy ne legyen belőle matyómintásnyavalya-bolt. És szépen rájöttünk, hogy a pénz beszél, mi meg a kutyák vagyunk, akik ugatnak.

neonbagoly, (Elektrotechnikai Múzeum)

neonbagoly, (Elektrotechnikai Múzeum)

A bagoly meg huhog. Legalább néhány este még az Erkelben.

Carl Maria von Weber: A Bűvös vadász, rendező: Zsótér Sándor, díszlet: Ambrus Mária