A dán lány

Kedélyes transgender film, sok vérrel, némi halállal. Furcsa módon csak egyszer mondják benne valakire, hogy ő a dán lány, és az pont nem a később Lili Elbévé változtatott Einar Wegener, hanem a felesége. Aki tényleg dán, bár pont nem lány, hanem asszony, Gerda Wegener, azelőtt Gottlieb, azután Porta. Ami némileg ellene mond annak a feltételezésnek, hogy a képlet egyszerű, az az, hogy egy leszbikus nő férje próbált meg nővé változni, hátha intenzívebbé válik tőle a szexuális életük.

Nem mintha a szexuális életük volna a legizgalmasabb. Inkább ez: volt egy fiatal festőnő, akiről elég nehéz eldöntenünk, mennyire volt tehetséges. Jól rajzolt, nem kétség, a Vogue-nak készített illusztrációkat, és ez a különös jelenség, hogy vonalak húzásával szexuális izgalmat lehet kelteni embertársainkban neki nagyon ment. De nagy festő mégsem lett belőle, életében biztosan nem, a második házassága során elszegényedett, és így is halt meg, elfeledve vagy talán nem is ismerve, alkoholizmusba merülve, kézzel rajzolt postai képeslapokat árulva. Aztán jött egy regény, 2000-ben, hogy a nevét újra megismerhesse a világ. Ha nem elég, jött a regényből készült film. Ez most a kérdés. Nagy festők életéről viszonylag gyakran készítenek filmeket. De elég-e egy film ahhoz, hogy valaki nagy festővé változzék?

 

Gerda

Gerda

Gerda Wegener: Vulva

Gerda Wegener: Vulva

Gerda Wegener Egy nyári nap 1927

Gerda Wegener Egy nyári nap 1927

Feminista lett a gyerek!

Tegnap a Jurányiban meg lehetett nézni a projekt_LULU*-t, egy olyan színházi ….. projektet, ami szembemegy minden megcsontosodott nézői beidegződéssel (többet sajnos nem lehet mondani, mert az rögtön spojlerezés lenne), de nem ezért érdekes, hanem mert a résztvevők elkezdik elvégezni azt a munkát, ami több generáció óta elmaradt Magyarországon. Nálunk ugyanis nem zajlott le a szexuális forradalom, legalábbis az a része biztos nem, ami egyúttal a nőket is egyenjogúsította volna. És persze nemcsak a szexről van szó, hanem olyan egyszerűbb dolgokról, amivel a szexuális forradalom után még évtizedekkel később is meg lehetett lepni a magyar lányokat: hogy amikor mondjuk egy osztrák fiú jött hozzánk vendégségbe, online casino számára természetes volt, hogy ha én csináltam a vacsorát, akkor ő szedi le az edényeket, sőt, ő mosogat, mert úgy igazságos.

A tegnapi Lulu eléggé iskolás volt, kidolgozatlan, túl hosszú, sok szempontból pont olyan, mint amikor családi eseményeken a gyerekek kitalálják, hogy előadnak valamit, aztán a kibontakozásra az anyukák edzett türelemmel várnak, miközben a nagynénik és a távolabbi rokonok csak az alkalmat lesik, amikor átszivároghatnak a másik szobába normálisan beszélgetni.

De én most az anyukákkal vagyok (egy darabig), már csak lelkiismeretfurdalásból is. Mert olyan jó látni, hogy az utánunk következő generáció már nem gerillamódszerekkel harcol a jogaiért, hanem nyílt sisakkal, és nem a fiúk ellen, hanem velük együtt. Ezért minden provokáció jogos, az ügyetlenebbek is, tényleg muszáj kényszeríteni a nézőket, hogy elhagyják a kényelmi zónát, színházi viselkedés tekintetében éppúgy, mint nemi szerepeikben. És nem lehet hápogni, mert a szereplők (legalábbis a lányok) ugyanúgy elhagyják a kényelmi zónájukat, mint mi. Aztán hogy ezt ki meddig bírja, az más kérdés. Én sajnos ha akarnám, se tudnám elmondani mi lett a végén Luluval, de ami szünetben történt, az elég jó volt.

projekt_LULU* Jurányi Inkubátorház

Lulu: Sodró Eliza fotó: Kállai-Tóth Anett

Lulu: Sodró Eliza
fotó: Kállai-Tóth Anett