Öld meg a művészetet

A művész provokál. Még az olyan kedves művész is, mint Gainsborough, bár pontosan nem értem, mivel provokál. Azt látom, amit látok, egy szépen felöltözött párt, amint éppen kutyát sétáltatni indulnak a lugasba, vagy hova. Azt látom, amit látok, vásznat, festéket, keretet.

Talán semmit sem látok. Mert a hétvégén egy 63 éves pasas késsel nekiment a képnek Londonban. Nem tudni, mi volt a célja, de valószínűleg nem érte el: csak a festékrétegeket sikerült lekaparnia, a vászon sértetlen maradt. A képet elvitték, a férfit szintén elvitték, két óra múlva a National Gallery lezárt szárnya újra fogadta a látogatókat.

De vajon mit látott a támadó? Hogy ezek szórakoznak velem? Nekem még lakásom sincs, ezek meg ebet sétáltatnak selyem térdnadrágban? Még szerencsém hogy a National Gallery ingyen látogatható, bosszút lehet állni a karcsú bokájú Mr és Mrs Halletten? Nem lehet, hogy ez a hajléktalan férfiú értette meg igazán, miről is szól a kép?

Thomas Gainsborough: Mr and Mrs William Hallett (Reggeli séta) 1785

Thomas Gainsborough: Mr és Mrs William Hallett (Reggeli séta) 1785

Állítsák ki Bernáth Aurél Budapest-panorámáját!

Majdnem lemaradtam róla. Hogy lássam Bernáth Aurél Budapest-panorámáját amit az 1958-as brüsszeli világkiállításra festett, alumíniumlapokra. Minthogy tegnap volt az utolsó nap, amikor meg lehetett nézni a Kiscelli Múzeum templomterében, egy csomóan le is maradnak róla, hacsak nem talál megoldást a Budapesti Történeti Múzeum az állandó bemutatásra. Mindenféle más ügy érdekében is lehetne mozgalmat indítani, de ezért is kell: hogy ne kerüljön vissza a raktár mélyére újabb évtizedekre, igaz, mostmár legalább leltárba véve. Lélegzetelállító mű, akárki akármit mond is róla. A korabeli legnagyobbakat, például Carlo Scarpát eszünkbe jutattó minimalizmusával, a huszas évekbeli, a fiatalkori Bernáth-műveket, vagy a kései Vaszaryt megidéző modernizmusával, kapart, maratott felületeivel, azzal, hogy egyszerre képes az akkori magyar filmekből sugárzó életvidámság illúzióját egyszerre érzékeltetni a divatos ruhákban, táskákkal, kutyával sétáló alakok hátterét adó, koncentrációs tábor-szerű városkép nyomasztásával.

Ha a városképnél tartunk: létezik, hogy 57-ben csak ennyi kupola volt visszaépítve a háborús pusztítások után? Hogy a mű jobb oldalán megjelenített falanszterből csak a Bazilika emelkedik ki? A Bazilika, aminek a kupolája felett épp elúszik egy ezüstfelhő, jótékony bizonytalanságban hagyva a nézőt afelől, hogy ott van-e a tetején kereszt. A megoldás megismétlődik a kép bal oldalán is, ahol a Döbrentei téri templom tornyának tetejére egy furcsa, konstruktivista Nap szúródik egyébként félholdszerűen, mintha a 15o éves török hódoltság idejét élnénk – szóval a kereszt itt is elveszik a káprázatban. De a Parlament tetejéről is hiányzik a vörös csillag, Istentől, kommunizmustól elhagyott hely ez a Bernáth-féle Budapest. Vagy lehet, hogy mindkettő ott van, csak a festészet takarásában.

(egy Bernáth-rajongó)

Történeti gyerekek

Noha szinte sehol semmi nem hirdeti a Gyerek-kor-kép kiállítást, az ember mégis értesül róla, úgyhogy felverekszi magát a félig már szétkapott Várba, pontosabban a Budavári Palotában a Budapesti Történeti Múzeumba, hogy ott szerda délután közöljék vele: ez a múzeum 4-kor zár. Persze. Meg kellett volna nézni a rendkívül ronda honlapot, hogy kitartó görgetés után pirossal a szemünkbe ötöljön: itt november 1-től életbe lépett a téli nyitvatartás.

A www.btm.hu-t illetően egyébként felmerül a gyanú: lehet, hogy kialakításakor az volt a szempont, lehetőleg konzerválja jónéhány évvel ezelőtti állapotok emlékét mind dizájnban, mind látogatóbarátságban? Aztán a következő, a sikeres nekifutás újabb élményt hoz: lehet, hogy itt a büfé is a múzeumi anyag része? Kádárista utasellátó hangulattal, vajjá szilárdult tejszínhabbal a teljességgel szintetikus somlói galuskán, és tél lévén (hisz láttuk, téli nyitvatartás), fűtetlenresti-élménnyel?

Mi történik itt? A fogadótereket nézve úgy tűnik, amióta az eszemet tudom, semmi. Aztán ahogy tovább haladunk látszik, hogy a Gyerek-kor-kép próbál egy kis életet lehelni a félig szinte már kimúlt múzeum-masztodonba: kedvesen kiírja, hogy tovább kell menni, a kiállítás beljebb kezdődik. Az üdítés bent is folytatódik, ahol ugyan a teremőrnő hangosan kiabálva telefonál, megbeszéli mi legyen vacsorára, látszik, hogy nincs látogatókhoz szokva, de maga a kiállítás pontos dramaturgia szerint épül, és annyi gyerekeknek szóló ötlettel van tele, hogy valósággal hiányoznak belőle a kis csimoták, vagy klapecok (van egy jó szinoníma-gyűjtés a falon), ami egyáltalán nem normális érzés kiállításlátogatói pozícióban.

A között az 5 ember között, akik még erre szánták a koradélutánt, nincs gyerek, úgyhogy nyugodtan el lehet tölteni egy órát a műveket nézegetve, hogy a végéről visszatekintve aztán kiderüljön: ennek a kiállításnak pont ez a tanulsága. Azt gondolnánk a gyerek hálás téma, de akármilyen ügyes kézzel örökítik meg őket, akármilyen remekmű születik is, az sehol se lesz egy élő gyerekhez képest. Akiket itt összegyűjtve látunk, mind fölnőttek, megöregedtek, sőt a legtöbben meg is haltak már; ennek tudása szomorú rezignációt ad. Egyetlen kép tudja csak betölteni itt rendesen a funkcióját (amikor a művész fel tudja venni a versenyt magasabb erőkkel), egy halott kisbabát ábrázoló barokk festmény.

A többi a KDNP népesedéspolitikájának szekértolója csak: szeretkezz (gyerekcsinálási szándékkal), ne pedig kiállításokra járj!

Gyermek ravatalkép

Gyermek ravatalkép

Ferenczy az időben

Divat vagy legalábbis szórakozás mostanában mindenféle fényképeken vagy filmrészleteken az időutazókat keresgélni. Jönnek az utcán egy régi fekete-fehér felvételen, és az egyik nő mintha mobiltelefonálna, füléhez tartja a kezét, és beszél. A másik képen egy csapat ember, csupa régi figura, kalapos, felöltős úr, és van köztük egy laza, napszemüveges fazon, aki mintha a mából került volna oda.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

De miért lenne mindez folyton csak fekete-fehér? Ferenczy Károly most Kieselbachnál látható képein egy kalapos ember bámulja meredten az okostelefonját, nyilván a híreket böngészi. A másik képen, a vörös fal előtt ugyanez a kalapos nagy fehér újságban olvassa a legfrissebbeket. Ma még hiába szorult vissza a nyomtatott sajtó, értjük, mi történik, de talán már megszülettek azok a gyerekek, akik egy évtized múlva azt kérdezik az édesanyjuktól: mit csinál a bácsi?

Adios Pablo!

Kábé minden nap fölteszem magamnak a kérdést, amikor a telefonom lezárt képernyőjére nézek, hogy vajon miért. Miért tettem ezt a Picassót a készülékre. Anya és gyermeke. Valószínűleg azt válaszoltam volna, ha szoknék válaszolni az önmagamnak föltett kérdésekre, hogy a gyerek miatt. Mert annyira olyan, mint maga Picasso, de nem mint a képet festő, 1907-es Picasso, hanem mint aki lett belőle, mondjuk nyolcvanéves korára. Hogy van ebben valami furcsa jóslat is, meg nem ilyennek ismerjük, nem gyereknek, hanem bikának, torreádornak, modelljét néző festőnek. Ha tetszik: szexuálisan túlfűtött majomnak.

Bezárás előtt még egyszer megnéztem a kiállítást, és rájöttem, miért szerettem a képet. Nem a majom miatt, hanem a színeiért. Aminek persze nyoma sincs a telefonon, hiszen már csal a fotós gépe, csal az ő számítógépe, amelyen korrigálni próbált, és csalt a telefonom is, ez már csak ilyen. Nincs benne semmi újdonság., holnaptól megint csodálkozhatok, miért is van éppen ez a kép a telefonomon, aztán majd lecserélem, elfelejtem, talán soha többet nem is látom. Szervusz, Pablo, köszi, hogy itt voltál.

Pablo Picasso_ Anya és gyermeke 1907

A dán lány

Kedélyes transgender film, sok vérrel, némi halállal. Furcsa módon csak egyszer mondják benne valakire, hogy ő a dán lány, és az pont nem a később Lili Elbévé változtatott Einar Wegener, hanem a felesége. Aki tényleg dán, bár pont nem lány, hanem asszony, Gerda Wegener, azelőtt Gottlieb, azután Porta. Ami némileg ellene mond annak a feltételezésnek, hogy a képlet egyszerű, az az, hogy egy leszbikus nő férje próbált meg nővé változni, hátha intenzívebbé válik tőle a szexuális életük.

Nem mintha a szexuális életük volna a legizgalmasabb. Inkább ez: volt egy fiatal festőnő, akiről elég nehéz eldöntenünk, mennyire volt tehetséges. Jól rajzolt, nem kétség, a Vogue-nak készített illusztrációkat, és ez a különös jelenség, hogy vonalak húzásával szexuális izgalmat lehet kelteni embertársainkban neki nagyon ment. De nagy festő mégsem lett belőle, életében biztosan nem, a második házassága során elszegényedett, és így is halt meg, elfeledve vagy talán nem is ismerve, alkoholizmusba merülve, kézzel rajzolt postai képeslapokat árulva. Aztán jött egy regény, 2000-ben, hogy a nevét újra megismerhesse a világ. Ha nem elég, jött a regényből készült film. Ez most a kérdés. Nagy festők életéről viszonylag gyakran készítenek filmeket. De elég-e egy film ahhoz, hogy valaki nagy festővé változzék?

 

Gerda

Gerda

Gerda Wegener: Vulva

Gerda Wegener: Vulva

Gerda Wegener Egy nyári nap 1927

Gerda Wegener Egy nyári nap 1927

Nemcsak Ganymed

Van most Bécsben két terem amiben rendes misztikus élményben lehet része annak, aki hajlandó odautazni, megvenni a 34 eurós jegyet, és beözönleni a tömeggel a Kunsthistorisches Múzeum december 16-án még utoljára látható programjára. Itthon is ment ez a múzeumokba életet lehelő sorozat, az akkor még látogatható Szépművészetiben; most csak Bécsben fut Ganymed dreaming címen. Aki nem tudná, a lényeg, hogy egyes kiválasztott képekhez vagy irodalmi, vagy zenés produkciók készülnek. Például Vermeer A festőművészet című képe előtt most Gryllus Dorka arany csizmában, csillogó tokba tett mobiltelefont szorongatva mond el egy szöveget (szólok, hogy persze németül), ami a műkereskedelemben használatos proveniencia (a művek előélete) fogalmát tekeri, csavarja, miközben ránk hozza a frászt: mi lenne ha legördülne a képen látható függöny, és örökre le kellene mondanunk arról a fényről, ami a képen a függöny mögül jön?

Egy másik teremben zongora van, meg matracok és félhomály, az olasz zongoraművész (Marino Formenti) mindenkit meg is kér, hogy feküdjön vagy üljön le, és lehet választani mit játsszon. Amikor mi voltunk, a közönség Schubertet akart, úgyhogy az is lett. A zongora hangját direkt letompították, a fény eleve kevés, így Giorgione Laurájának, Tiziano, és Rubens vörös hajú nőinek, Bellini kendőt próbáló szerelmének arcai derengenek felénk a falakról, illetve egy idő után nem is derengenek, néznek minket, igaziból, esküszöm, élnek. Csak a zongorista lába dereng, mert a matracon fekve egész közel van, és az is arany.

Én régóta mondom, azóta, amióta egyszer Pipilotti Rist egyik videóját Velencében egy templom mennyezetére vetítették, és fekve lehetett nézni, hogy matracokat a múzeumokba!

Dorka dereng

Dorka dereng

El él

Tudom, hogy nem igaz, nem él, annál nem is lehet halottabb valaki, mint hogy emlékkiállítást rendeznek neki a Nemzeti Galériában. Mintha épp erről szólna a kiállítás, a sok kasza, sakál és kapu között, a nagy, romantikus gondolatról, hogy az élet lényege a halál, a készülődés, várakozás, előszobázás, és hogy okosabban tesszük a vörös és fekete közül a feketére tesszük a zsetonunkat, az lesz a tartósabb, a sötétség birodalmában, a föld alatt eltöltött századok, ezredek, milliók. Mintha El Kazovszkij abban a csodálatos felismerésben töltötte volna el életét, hogy nincs örökkévalóság. Fölösleges online casino azon fáradozni, hogy megőriztessük emlékünket, pár ezredév a gúlákat is elássa, nem hogy a fát, hullámpapírt, vásznat, botokat, selyem madzagokat. Elég annyival tovább élni, amennyivel túlélik azok, akik ismerték őt. Akik most nézik, ezek az ő övei, félretaposott bakancsai. Meg a művei. Az ő arca két felvonás Wagner között.

El nem él. Mégis együtt halunk meg.

Részlet a Dzsan Panoptikumból

Részlet a Dzsan Panoptikumból

Vonalak között

Van az a világ, amelyikben felnőttünk, és amelyikben a boldog vagy boldogtalan gyermekkorunkat eltöltöttük. Nagy, fehér lapokon vaskos fekete vonalak, és nem is volt más dolgunk, mint fogni a színes ceruzákat, és a vonalak közötti részt szépen, gondosan, egységesre kiszínezni. Tudtuk, mit csinálunk, amikor a kifestőnek nevezett színezőket töltögettük: együttműködünk. Van egy ismeretlen Alkotó, aki meghúzza a vonalakat, és vagyunk mi, akik segítenek neki, színessé teszik a képet, tartalommal töltik meg a formát, életté színesítik a lehetőséget.

Aztán megtanultuk, persze, hogy az élet nem ilyen, nincsenek vonalak, kontúrok, csak foltok, nincsenek világos határok, csak egymásba mosódások, el kell hagynunk ezt a szépséges reneszánsz elképzelést, hogy szénnel, tollal el lehet választani a formákat egymástól, meg lehet teremteni az embert vagy a tájat a semmiből. Vagy meg lehet ragadni ebben is, mint Csontváry tette a maga vaskos, nehéz kézzel megfestett girbegurbáival, de hát tudjuk, amit tudunk, látomásos művészet, fejekben sugdosó hangokkal.

Aztán az ember utánamegy, vagy csak odatéved, mondjuk Mostarba, hogy lássa, miből lett a híres kép, vagy csak magáért a hídért, a világ felrobbantott és újjá épített öröksége, és mit lát. Nem a hidat, az semmi. Hanem azt, hogy ez nem látomásos művészet, nem a vonalak imádata, nem a Raffaellóval versenyezni akaró amatőr tébolyult világa, csak a hétköznap, a valóság, az igazi.

Mostar, kis híd

Mostar, kis híd

Mostar, öreg híd

Mostar, öreg híd

A római híd Mostarban, 1903 olaj, vászon, 92 x 185 cm Janus Pannonius Múzeum, Pécs

A római híd Mostarban, 1903
olaj, vászon, 92 x 185 cm
Janus Pannonius Múzeum, Pécs

Holttest a szekrényen

Piero di Cosimo: Nimfát sirató szatír (előtte Prokrisz halála) London, National Gallery

Piero di Cosimo: Nimfát sirató szatír (előtte Prokrisz halála) London, National Gallery

A festészet történetének egyik legrejtélyesebb képe. Mitológiai jelenetként értelmezték sokáig, a vadabb teóriák szerint alkimista allegória, a legnagyobb valószínűséggel helytálló feltételezés pedig nem is témájára, hanem funkciójára vonatkozik: hitvesi hálószoba berendezés, festett kelengyeszekrény (cassone) oldala, vagy teteje lehetett egy előkelő palotában, ezeken szoktak a házassági köteléket erősítő, vagy a leselkedő veszélyekre figyelmeztető történeteket megjeleníteni. Ha elfogadjuk az eredeti verziót, Procris siratását látjuk, vesztét a féltékeny leselkedés okozta, férje tévedésből vadnak nézte és dárdájával halálra sebezte. Egy művelt, Ovidiust nagy valószínűséggel ismerő (vagy legalább hallomásból ismerő) valaha volt fiatal nőnek ezt a jelenetet kellett néznie, tanulságát az eszébe vésni mindig, amikor világos volt a hálószobában, vagy amikor cassonéjára esett a fáklyafény. Elég brutális témaválasztás, és csak remélni tudjuk, hogy azért ilyen brutális, mert a menyasszony makrancos lehetett, esetleg apja kedvence, lovagló, vadászó, olvasó, majdhogynem fiúsított lány, akinek nehezére esett elfogadni, hogy a házasságban nincsenek ugyanolyan jogai, mint a férjének. Több sebből vérző, torkonszúrt halott nőalakkal kellett riogatni, hogy otthonmaradjon. A festő minden esetre a lánnyal volt, ilyen poétikus siratás jelenetet nem ismerünk többet. Csak a történet női oldala jelenik meg, a szerelmi, erotikus és vadászó őrjöngést megtestesítő alakok mind lenyugodtak, a szerelem el is pusztult, a szex barátsággá szelídült, a vadászebből hűséges őrző kutya lett. A londoni National Galleryban tanyázó kedves arcú szatír füle pedig pár száz év múlva a Gyűrűk ura filmváltozatának tündéire örökítődött.