Holttest a szekrényen

Piero di Cosimo: Nimfát sirató szatír (előtte Prokrisz halála) London, National Gallery

Piero di Cosimo: Nimfát sirató szatír (előtte Prokrisz halála) London, National Gallery

A festészet történetének egyik legrejtélyesebb képe. Mitológiai jelenetként értelmezték sokáig, a vadabb teóriák szerint alkimista allegória, a legnagyobb valószínűséggel helytálló feltételezés pedig nem is témájára, hanem funkciójára vonatkozik: hitvesi hálószoba berendezés, festett kelengyeszekrény (cassone) oldala, vagy teteje lehetett egy előkelő palotában, ezeken szoktak a házassági köteléket erősítő, vagy a leselkedő veszélyekre figyelmeztető történeteket megjeleníteni. Ha elfogadjuk az eredeti verziót, Procris siratását látjuk, vesztét a féltékeny leselkedés okozta, férje tévedésből vadnak nézte és dárdájával halálra sebezte. Egy művelt, Ovidiust nagy valószínűséggel ismerő (vagy legalább hallomásból ismerő) valaha volt fiatal nőnek ezt a jelenetet kellett néznie, tanulságát az eszébe vésni mindig, amikor világos volt a hálószobában, vagy amikor cassonéjára esett a fáklyafény. Elég brutális témaválasztás, és csak remélni tudjuk, hogy azért ilyen brutális, mert a menyasszony makrancos lehetett, esetleg apja kedvence, lovagló, vadászó, olvasó, majdhogynem fiúsított lány, akinek nehezére esett elfogadni, hogy a házasságban nincsenek ugyanolyan jogai, mint a férjének. Több sebből vérző, torkonszúrt halott nőalakkal kellett riogatni, hogy otthonmaradjon. A festő minden esetre a lánnyal volt, ilyen poétikus siratás jelenetet nem ismerünk többet. Csak a történet női oldala jelenik meg, a szerelmi, erotikus és vadászó őrjöngést megtestesítő alakok mind lenyugodtak, a szerelem el is pusztult, a szex barátsággá szelídült, a vadászebből hűséges őrző kutya lett. A londoni National Galleryban tanyázó kedves arcú szatír füle pedig pár száz év múlva a Gyűrűk ura filmváltozatának tündéire örökítődött.

A Csontváry-trip

Azért jó a Csontváry-kiállítás, mert szándékán kívül a legalapvetőbb kérdéseket teszi fel, amiket művészettel kapcsolatban fel lehet tenni. Hogy mit tekintünk igazi művészetnek? Hogy elég-e a művészet akarása, és ahogy néha a mennyiség átfordul minőségbe, úgy az akarás is átfordulhat-e tehetségbe? Vagy a nagyon intenzív akarás már maga a tehetség? Lehetünk-e annyira bátrak, hogy egy olyan életművet, ami nagyon nagy részben mutat átfedést amatőr festők képeiről ismerős jegyekkel, mi mégis kikiáltsunk világszínvonalú művészetnek? És itt nem meggyőző az az érv, hogy dehát Csontváry nem dilettáns, nem amatőr, nem autodidakta, hiszen pár évig tanult rajzolni (gondolom ezért kezdődik a viszonylag jól megoldott tanulmányrajzokkal a Honvéd Főparancsnokságba rendezett kiállítás), mert szinte bármelyik képén lehet mutatni olyan részleteket, amik ordítóan különböznek más festők szándékos elrajzolásaitól, választott primitívségétől, elhatározottan naiv megoldásaitól. Lehet, ha az volt a feladat, hogy rajzoljon le egy ülő modellt, az ment neki, de a Mária kútja Názáretben című kép előtt akkoris elhangozhatott a kérdés: akkor ez most egy nyúl, amelyik állva iszik?

nyúl

A többi részletről se beszéljünk, mindenki annyi ügyetlenséget találhat, amennyit csak akar. Ugyanakkor: ha mi is fejest ugrunk az élménybe, mint ahogy azt ennek az 55 éves kiugrott gyógyszerésznek az esetében is feltételeznünk kell, akit ma kicsit zakkantnak neveznénk, és akit a sokalakos kompozíciók esetében nyilván elragadott az ihlet és a lendület, azért nem várta meg míg tanulmányrajzok végtelen sora után összeáll a hagyományos akadémiai képzés által szentesített rend, szóval ha átengedjük magunkat a látványnak, akkor esetleg mi is ezoterikus élményben részesülünk. Ugyanis lehet, hogy Csontváry szeme előtt kezdetben a nemrég látott kiskecske képzete lebegett, de aztán csak tette egymás mellé a fekete-fehér foltokat, ahogy épp a képnek az a része kívánta. Ha megnézzük azokat a részleteket bármelyik képén, ahol nem lehet fogalmunk arról, hogyan lenne természethű az ábrázolás (ami ugye, úgy „természethű”, ahogy az évszázadok alatt kialakult észlelési közmegegyezés diktálja – egy kínainak, vagy egy gyereknek nem lennének a miénkkel azonos elvárásai), szóval megnézzük a Nagy-Tarpatakon a hegyeket, vagy bármelyik nagy képen az eget, vagy néhol a már amorf romokat, akkor rendes nonfiguratív festészetet láthatunk, olyat, ami pont akkoriban kezdett kibújni a tojásból Európában. Ha a Csontváry képeket nézzük, akkor annak lehetünk tanúi, ahogy a korszellem, mint egy dzsinn, maga alá gyűr egy festőnekaligtanult-médiumot, és általa kezdi nyújtani, húzni-vonni a formákat. Leginkább az emberekét és állatokét, amik néha inkább tűnnek ektoplazmából kibontakozó szellemalakoknak mint plasztikus testeknek. Majdnem minden képen látni a küzdelmet a festői energiák szabad áramlása és az aprólékos, valósághű ábrázolás szöszmögése között, és a végeredményt: vagyis hogy egy hagyományosan ábrázolni vágyó festő (nem véletlen, hogy a hang, amit hallott, azt mondta neki, hogy Raffaellónál lesz nagyobb) elkezd más festői nyelveken szólni. Nem az azóta meghatározott izmusokban beszél, de a lényeget tekintve azokhoz hasonlóan. Amiben kiugróan eredeti, pláne magyar viszonylatban, azok az élénk színek, amik a reneszánsz és reneszánsz előtti képek színeit hozzák vissza, és a hatalmas méretek, amik majd csak a második világháború után jönnek megint divatba.

cs narancs égcs égcs kieselbachcs castellacs villany

És ha már Kosztka Tivadar után szabadon mindenki hallhat hangokat, hogy mit is kell csinálnia, lehetőleg minél kevesebb szakmai kötöttségtól béklyózva, akkor azt azért elmondom, hogy én Csontváry-kiállítást csak hatalmas, felülvilágítós terekbe tennék, semmiképpen sem egy ilyen téglalabirintusba, és ha már egyszer ő a magyarok géniusza, akkor legalább egyszer egy végakaratot tiszteletben lehetne tartani, és igenis épülhetne legalább egy plusz múzeum a Ligetbe, a Széchenyi fürdővel szemközt, az út másik oldalán, ahová ő képzelte elhelyezni mindazt amit abban a 16 évben alkotott ami a hang meghallása utáni felkészülés befejezése és a széthullás között eltelt. Hátha ott, a Városligetben jobban összeállna a kép, a világszellem pedig végre elrepítené a hírét mindenfelé. Mint olyan emberét, akinek a művei a legromlatlanabb módon árulkodnak a nonfiguratív festészet felé tett első lépésekről. Vagy mint olyanét, akinek némelyik műve megelőlegezi a pszichedelikus festészetet.

Patikus volt, lehet, hogy amikor például a Baalbeket festette, bevett valamit. Mivel akkor még nem volt LSD, elképzelésem sincs mi lehetett az, de az összetételét érdemes lenne kikutatni.

Fekete, fehér. Igen? Nem!

Mit vettél a pénzemen? Adtam neked harminc milliárd forintot… így folytatódik a kis mondóka, amit most éppen a Magyar Nemzeti Bank Értéktár Programjának már megvalósult, illetve utolsó fázisban lévő vásárlásai kapcsán mondogathat bárki, aki itt fizet adót.

Gerhardt Ferenc és Baán László az MNB Értéktár Program sajtótájékoztatóján

Gerhardt Ferenc és Baán László az MNB Értéktár Program sajtótájékoztatóján

A tegnapi sajtótájékoztató (rendes dolog, hogy egyáltalán rendeztek ilyet) bővelkedett vicces fordulatokban, amikért a nyilatkozóknak és a kérdezőknek éppúgy hálásak lehettek a jelen lévők: voltak értelmes, ámde megválaszolatlanul maradt kérdések, kínosnak szánt kérdésekre kínos riposztok, és olyan kérdések is, amelyek nem a témára vonatkoztak, illetve amikre épp pár perccel azelőtt hangzott már el a válasz. Az ember lassan elveszítette az érdeklődését, főleg, mert hamar kiderült, mindjárt letelik a tájékoztatásra szánt idő, és a gumicsontok rágása miatt már nem lehet megkérdezni, miért pont Miskolcra került a Kövesi-féle, jó öreg marketingfogással titkosként elhíresített, és a megvásárlásnak köszönhetően egyben maradó gyűjtemény? (Amivel egyébként nincs semmi baj, szeretjük Miskolcot, csak az előzetes hírek Győrről, vagy Hódmezővásárhelyről szóltak, és érdekes lenne tudni mi alapján dőlt el, hol lehet majd látni a Kádár-kori magángyűjtés klasszikus anyagát.)

Mindeközben ott volt az ember orra előtt négy kép egymás mellett: a Tátrai Vilmos által újra Tizianóvá tett Mária gyermekével és Szent Pállal, gyönyörű aranykeretben, restaurálva, ragyogva, mellette Vaszary János Kereszténység című képe, gondolom valami, a témához illő nagylélegzetű kompozíció fakócska vázlata, Gulácsy Lajostól a Mulatt férfi és szoborfehér asszony, ami a rossz megvilágítás miatt semmit sem árult el esetleges értékeiből, illetve Orbán Dezső nagyméretű nyolcakos Fekvő aktja, aminek Ausztráliában jutott nyomára a magyar művészettörténet képvadásza, Barki Gergely.

Az Értéktár Program értelme egyébként épp az Orbán Dezső képhez hasonló művek megvásárlása lenne: a külföldre került magyar, vagy magyar vonatkozású remekművek összegyűjtése és bemutatása, hiszen ha valóban lesz Liget Projekt, ha valóban hatalmas turistatömegeket kell szórakoztatni, akkor nem árt olyan művek megszerzésére koncentrálni, amelyek nemzetközi érdeklődésre is számot tarthatnak, és nem a provincialitás levegőjét árasztják. (Bármennyire érdekes ugyanis Vaszary Kereszténysége művészettörténeti szempontból, bármennyi adalékkal szolgál is ahhoz, milyen ellentmondásos szellemi közeg volt a két háború közti magyar modernizmus táptalaja, azért a Nemzeti Értéktár túl előkelő hely neki.) A Gulácsy kép elvileg jó döntés eredményeként kerülhetett az Értéktárba, élőben látva már nem tűnt kihagyhatatlannak. Elég lett volna védeni (váháhá).

Az egyéni mérleg tehát a következő: a sajtótájékoztatón bemutatott négy kép közül a Tiziano és az Orbán: igen. A be nem mutatott vásárlások közül pedig Bachman Gábor építészeti – és design modell gyűjteménye: igen. Az Artpool dokumentumgyűjteménye: igen, Kövesi István gyűjtéstörténeti szempontból is fontos gyűjteménye: igen. A magyarországi Moholy-Nagy hagyaték: igen. A Szentendrei Szabadtéri Múzeum Erdélyi Tájegysége: igen.

A többi vásárlás nyilván másoknak fog tetszeni, a fegyverek, ezüsttallérok, vagy Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című képe már a mások ízlésének tiszteletben tartása kategória, de nem kárhoztatható. Amit eddig elköltöttek, az csaknem 9 milliárd forint, még mindig van 21. Hajrá magyar modernizmus, hajrá magyar avantgárd!

 

Vaszary nyomában

Viareggio

Viareggio

Keressük Vaszaryt. Tudom, hogy nem látszik, és lehet olyan, aki azt képzeli, hogy csak henyélés folyik a napon, strandröplabda, vagy sárga golyócskák ütögetése. Koktél és üveges szemű magunk elé meredés a délutánban. Pedig dehogy. Vaszary mélyebb megértéséről van szó, belehelyezkedni az ő világába, látni, amit ő látott, gatyára vetkőzve sétálgatni a homokban. Megfigyelni az állandóságokat és a változásokat, hogy a Grand Hotelt azelőtt rózsaszínűre festették, most meg okkersárgában tűri a napot. Vagy talán a művész képzelete írta fölül a valóság gyávácska színeit? Ezt még ki kell deríteni.

Vaszary János: VIAREGGIO olaj, vászon, 45x69,5 cm Jelezve balra fent: Vaszary J. Viareggio

Vaszary János: VIAREGGIO
olaj, vászon, 45×69,5 cm
Jelezve balra fent: Vaszary J. Viareggio

A lótusz az lótusz

2

Csi Pai Si (írd Qi Baishi) kiállítás van a Nemzeti Galériában. Vicces, hogy alig lézengenek benne emberek, pedig világszám. Ha az aukciós rekordok alapján érdeklődnénk a művészet iránt – márpedig nagyjából aszerint érdeklődünk, feltéve, ha nyugati a művész, Picasso, vagy Andy Warhol – akkor itt is egymást sarkát kellene taposni, mert ennek a festőnek is 65 millió dollárt adtak 3 éve egy tusrajzáért. Jó, abban némi hozzáadott értéket jelentett, hogy a mű, ami egyébként egy fatörzsön büszkén ülő sast ábrázol, és Hosszú élet, békés föld a címe, nem másnak készült, mint az akkori kínai elnöknek, Csang Kaj-seknek. De a most Budapesten látható tusrajzokon is vannak madarak, meg szöcskék, malacok is, és mindenféle virág: lila akácok, szilvafavirágok és lótuszok. Ilyenkor fedezi fel az ember, hogy jé, a lótusz tulajdonképpen a tavirózsa? Tényleg mennyire hasonlítanak, és a fordító is így gondolhatta, mert ami az angol címben Lotus, az a magyarban tavirózsa. Aztán ha jobban megnézzük azokat a pár ecsetvonással jelzett, mondjuk őszi lótuszokat, akkor kiderül, hogy a közepükből lesznek a távol-keleti inspirációjú lakásdekorációs boltok casino vázáiból kilógó lyukacsos szárazvirágkompozíciók – vagyis mégsem tavirózsák ezek. De azért Giverny eszünkbe juthat róluk, és könnyű elképzelni, hogy esetleg létezhetett olyan kivételes pillanat, úgy az 1910-es évek vége felé, amikor a világ egyik pontján egy szakállas öreg európai festő, a másikon pedig egy szakállas középkorú kínai festő festett ugyanolyan formájú virágot. Jó, mostmár a wikipédiából is tudhatjuk, hogy az egyik lótusz, a másik vízililiom (https://hu.wikipedia.org/wiki/Lótuszfélék) De azért: orbis unum.

 

Tavirózsa ősszel Lotus in Autumn 183 cm × 56 cm Felirat: Qi Huang, Baishi apó Pecsét: A buddhista asztalos

Tavirózsa ősszel
Lotus in Autumn
183 cm × 56 cm
Felirat: Qi Huang, Baishi apó
Pecsét: A buddhista asztalos

Egy-két jó kép és más semmi

Röviden ez a Nemzeti Galéria alá rendezett Csók kiállítás mérlege. Mert hiába a leleményes tematikus csoportosítás, ami megnehezíti a pályaív áttekintését, már a kiállítás legelején kiderül, hogy Csók Istvánt is utolérte a magyar festők átka. Sőt, egyenesen róla lehetne elnevezni, ha nem hangzana nagyon hülyén, hogy Csók-átok.

Mert századjára is bebizonyosodik, hogy komoly átok ül a magyar festészeten, ami kevésbé drámaian fogalmazva annyit jelent, hogy a komoly, következetes művészetnek nem kedvezett az a közeg, amibe valamennyire már befutott, viszonylag jól kereső festőink kerültek. Amikor már nem csak egymással barátkoztak, amikor megállapodtak, beágyazódva a számukra adatott társadalmi közegbe, rögtön jöttek az ihlet nélküli vergődések, ismétlődő megoldások, árulkodó kompromisszumok. Például az arcok. Vicces végignézni, hogy a modernizmus szelétől azért valamennyire meglegyintett művészeink milyen arcot festettek nőalakjaiknak. Lehettek bátrak minden másban, de hogy a közízlés szerint ronda, mondjuk zöld fejeket fessenek fiatal nőknek, arra nem vitte rá őket a már középosztálybelivé vált lélek.

Csóknál sajnos nem csak az arcok lettek idővel problémásak, hanem szinte minden. Ha szigorúan vesszük, 1909, ha engedékenyebbek vagyunk akkor 1916 után a keze alól már elvétve kerültek csak ki olyan művek, amiket nyugodtan a közönség elé lehetne bocsátani, ha azt akarjuk bizonyítani, magyar festők is benne vannak az európai élbolyban.

Addigra szerencsére megszülettek azok a remekművek amikért a fennmaradó fél évszázad alatt ontott többit megbocsájtjuk neki. Ezen a kiállításon is látható belőlük néhány, például az, amin egy női akt van kínai szék mellett, még viszonylag normális, és nem Pesti Napló mellékletes fejjel, és amit szívesen megnéznék mondjuk egy Bonnard mellett. Aztán ott a szerencsére befejezetlenül hagyott Pihenő Züzü, ami Vuillarddal is bírná az összehasonlítást, vagy a Bodzafa piros házzal, ami meg Klimttel. De kíváncsi vagyok, mások melyik Csókot tennék be egy Párizsban rendezendő összeurópai tárlatba.

Maga Csók

Maga Csók

Csók emlékkiállítás a Várkert Bazárban, július 5-ig.