Bátorság mint művészet

©Burhan Özbilici

©Burhan Özbilici

Az év sajtófotója, az év képe lett ez, ahol az őrült vagy őrültnek látszó egykori rendőr ordibál áldozata holtteste fölött. Az áldozatot úgy hívják Andrej Karlov, a tettest meg úgy: Mevlut Altintas. A fényképészt nem szokás tudni, bizonyos tekintetben talán nem is véletlenül: ezt a képet bárki elkészíthette volna.

Burhan Özbilici is tulajdonképpen véletlenül készítette el, épp útba esett neki a sajtóesemény hazafelé, hát bement fényképezni. Nem kerül az semmibe.

Mondhatjuk, hogy majdnem az életébe került, de a merénylő Altintas nem volt ámokfutó, csak Karlovot akarta megölni. Már ha ez nem ámok. Mindenesetre a tőle öt méterre álló fotóst nem terítette le. Ezt azonban Özbilici nem tudhatta előre. Mégem szaladt el, nem vetette a földre magát, tette, ami a dolga, elsütötte a fényképezőgépet, hogy velünk legyen ez a kép ebben az évben, és reménykedjünk, csak 2016-ra volt érvényes.

Bill dzsekije

Mindannyian Billnek öltözünk – mondta Anne Wintour, és biztosan így is volt. Bill Cunningham a New York Times divatfotósa volt, két héttel ezelőttig. Egyszer csak, évtizedek után elmaradtak a vasárnapi képek, stroke, halál. Bill Cunningham mániája a női divat volt, annyira fontos volt számára, hogy egy ideig azt hitte, ez lesz az élete. Kivett egy üzlethelyiséget, és kalapokat gyártott. Kezdetben munka után, aztán munkaként. Aztán elkezdett fotózni, kezdetben munka után, később munkaként.

Nem volt igazi fotós alkat, azt mondta, túlságosan is szégyenlős volt hozzá, nem szerette volna zavarni az embereket. Így lett igazán különleges. Biciklivel járta New Yorkot, nyakában a géppel, és ha látott valakit érdekes ruhában, kattintott. Nagyon demokratikus gondolat, de hát könnyű volt ilyennek lennie: nem volt tévéje, nem járt moziba, nem tudta, ki a híres ember, ki a mezei halandó. Más kérdés, hogy ehhez a demokráciához New Yorkban kellett élnie, felkopott volna az álla, ha az atlétatrikós Budapesten szeretett volna jól öltözött embereket találni.

Az embert persze mindig foglalkoztatja, hogy ha valaki ennyire mániákus divatőrült, vajon hogyan öltözködik. Micsoda ruhatára lehet, mennyit vacakolhat, amíg összeállítja a napi megjelenését, de Bill Cunningham, úgy látszik, azt is tudta, hogy a gyorsan változó divatban állandónak lenni a legnagyobb ötlet. Így aztán gyaloglócipő, zsebes nadrág, és a fantasztikusan kék dzsekije, ez volt ő, erről ismerte a város, ebben ült be a divatbemutatók első sorába. Ebben felejtjük el, mert ez a fotósok sorsa. Többnyire.bill cunningham

Charles Gatewood

Meghalt Charles Gatewood, ez a különös ember, aki világhírű volt egy Bob Dylan fotónak köszönhetően, aztán ezt a világhírt arra használta, hogy a rendkívülit fényképezze. Bajszos embereket miniszoknyában, a világ pogányait, akik bacchanáliákon ünneplik a testet. Azt hinné az ember hogy ez kimeríthetetlen téma, de valamiért Gatewood mégis öngyilkos lett, kivetette magát a harmadikról. Nem volt szerencséje, még húsz napig élt.

Ami a Dylan-fotót illeti, Svédországban készült, mert Gatewood oda menekült a vietnami behívó elől. Érezte, hogy jól sikerült a kép, így aztán, amikor hazament, egy poszterárusnak eladta a képet két másikkal együtt, 105 dolláért. A poszteros már másnap megkereste a befektetését. Aztán a tízszeresét, százszorosát, ki számolja. Gatewood pedig megtanulta: olyan is van a világon, hogy jogdíj.

Charles Gatewood

Charles Gatewood

World Press

Eltelt most már néhány hét azóta, hogy kiválasztották az elmúlt év legjobb sajtófotóját, és nyilván nincs sok értelme utólag értetlenkedni a választáson. Azért megteszem: mitől annyira jó ez a kép? Nyilván attól, amit ábrázol, az apától, aki átadja vagy átveszi a gyereket a pengekerítésen vágott lyukon. Fontos, megható, de mégis: nem tökéletes a kép. Szürke, homályos, rosszul utómunkázott. Elidegenít, akár egy filmből néznénk egy kiválasztott kockát. Azt üzeni, történnek szörnyű dolgok a világban, de mi biztonságban vagyunk. Nem a mi dolgunk. Mi csak a nézők vagyunk. Mintha csak fityiszt akartak volna mutatni a fényképészeknek. Nem ti vagytok a fontosak, hanem az események. Nem a kép számít, hanem a tárgya.

És még azt mondják, a kép többet ér ezer szónál. Meg hogy vége a Gutenberg galaxisnak.

World Press Photo of the Year Warren Richardson

World Press Photo of the Year Warren Richardson

Burri ideje

 

BUR1972018W00003/29

René Burri

Most jött el az idő. Mire is? Meghalt René Burri, a svájci fotográfus, akinek legalább egy képét mindenki ismeri: amikor Che Guevara szívja a szivarját a redőny előtt. Nálunk is látható volt az egész sorozat a Kontaktok kiállításon az Ernst Múzeumban (Capa Központban). De az ember könnyen mondhatja azt: ez nem művészet. Nem mintha nem volna a képben valami furcsa varázslat, ám ki tudja, ott volna-e ugyanaz a varázslat, ha a világ legjobb képű kegyetlenje helyett egy teljesen átlagos szivarbarát füstölne a szobában.

Ugyanez igaz Burri másik híres művére, a Picasso-sorozatra. Szerencséje volt vele. Miután meglátta a Guernicát, elhatározta, hogy le fogja fényképezni a festőt, de annyira azért nem volt könnyű Picasso közelébe jutni. Vagy mégis: 1957-ben Picasso Nimes-be ment, hogy bikaviadalt nézzen, és a hotelportás azt hitte a sálba, széles karimájú kalapba öltözött Burrira, hogy ő is Picasso köréhez tartozik, így gyorsan fölküldték a szállodai szobába. Picasso pedig olyan volt, amilyennek várta tőle az ember: üljön le és egyék, mordult az ismeretlenre.

A fotók megtették kötelességüket, azoknak is tetszenek, akiknek fogalma sincs róla, ki a fényképész. De mi van az el nem lőtt kockákkal. Burri meséli, hogy ott volt a hatnapos háborúban, és látta, amint egy megfeketedett kéz nyúlik ki a sivatag homokjából. Ez lett volna a leghíresebb fényképe, ha lett volna szíve elővenni a gépet. Látta Greta Garbót zacskós néniként kóvályogni az utcán, de nem akart belerondítani sem az ő magánéletébe, sem a mi emlékeinkbe. Látta Fidel Castrót egy Kijárat feliratú tábla alatt szónokolni, de túl nyilvánvaló lett volna a politikai üzenet. Egyszer majd rendezek egy kiállítást az el nem készült képeimből – mondta. Most jött el az ideje.

 

Judy és a fiúk

Mégis minden a történetből indul ki. Abból, hogy ki volt Mona Lisa vagy a lány a gyöngy fülbevalóval. Vagy ki volt Judy, aki modell szeretett volna lenni, ezért megkérte az ismerős fotográfust, hogy készítsen néhány képet róla. A fotográfus, Lida Moser pedig, hogy valami érdekes is történjen, kivitte Judyt az utcára. Legyen ez az artisztikum és a valóság találkozója, egy csinos, karcsú lány a téglafalak és garázsajtók előtt.

Amire nem számítottak, azok a gyerekek. Akik végignézték az előkészületeket, aztán elkezdtek rendetlenkedni, hogy ők is rajta akarnak lenni a képen. Elhajtották őket, de hát két nő mit számít négy utcakölyöknek. Meg talán a fotós is rájött, hogy ebből még kisülhet valami. A végén odamentek a gyerekek a kamera elé, röhögtek, elkezdték utánozni szegény Judyt, ahogy tekergette magát, amíg el nem szállt a jólneveltség szegényből, és szép, fehér kesztyűs kezének középső ujját mutatta ifjú zaklatóinak.

Csett, mondta a fényképezőgép. Lida Moser pedig megmarad örökre. Sőt, szegény kis Judy is. Csak a gyerekek nevét nem tudja senki.

Judy and the Boys 1961 (Mimicry I.)

Judy and the Boys 1961 (Mimicry I.)

 

Judy and the boys (Mimicry II.)

Judy and the boys (Mimicry II.)