Öld meg a művészetet

A művész provokál. Még az olyan kedves művész is, mint Gainsborough, bár pontosan nem értem, mivel provokál. Azt látom, amit látok, egy szépen felöltözött párt, amint éppen kutyát sétáltatni indulnak a lugasba, vagy hova. Azt látom, amit látok, vásznat, festéket, keretet.

Talán semmit sem látok. Mert a hétvégén egy 63 éves pasas késsel nekiment a képnek Londonban. Nem tudni, mi volt a célja, de valószínűleg nem érte el: csak a festékrétegeket sikerült lekaparnia, a vászon sértetlen maradt. A képet elvitték, a férfit szintén elvitték, két óra múlva a National Gallery lezárt szárnya újra fogadta a látogatókat.

De vajon mit látott a támadó? Hogy ezek szórakoznak velem? Nekem még lakásom sincs, ezek meg ebet sétáltatnak selyem térdnadrágban? Még szerencsém hogy a National Gallery ingyen látogatható, bosszút lehet állni a karcsú bokájú Mr és Mrs Halletten? Nem lehet, hogy ez a hajléktalan férfiú értette meg igazán, miről is szól a kép?

Thomas Gainsborough: Mr and Mrs William Hallett (Reggeli séta) 1785

Thomas Gainsborough: Mr és Mrs William Hallett (Reggeli séta) 1785

Walter Liedtke és az örökkévalóság

Meghalt Walter Liedtke, aki a New York-i Metropolitan Museum európai festészetért felelős kurátora volt, méghozzá meglehetősen szörnyű körülmények között: vonatszerencsétlenségben. Szeretett az első kocsiban ülni, ahol kevesebben voltak, lehetett olvasni vagy dolgozni, és, mint kiderült, meghalni is ott lehetett. Még öten vesztették életüket, amikor a vonat, vagy inkább HÉV belerohant egy, a sínen éppen átkelni akaró kocsiba.

Hétköznapi tragédia, csak azért felzaklatóbb a szokásosnál, mert Walter Liedtke olyan érdekeset mondott egy Rembrandt képről. A kép maga nem nagyon híres, pedig nyugodtan lehetne az: Arisztotelész Homérosz mellszobrával. Homérosz majdnem csak egy koponya, az ismert márvány portré, és mellette a töröknek látszó Arisztotelész, egyik kezét csípőjén tartja, és a kisujja második percén vékony arany gyűrűt visel. Nyakában vastag aranylánc, nyilván anyagilag jól el van eresztve, de mintha kicsit sem örülne ennek. Másik kezét a szobor fején tartja, a szeme fátyolos. Azt mondhatnánk, hogy a múlton töpreng, de Liedtke szerint inkább a jövőn. Fognak-e rám is úgy emlékezni, ahogy most én emlékszem Homéroszra? Mondtam valaha is valami igazán fontosat?

Walter Liedtke Homérosz mellszobrával.

Rembrandt Harmensz van Rijn: Arisztotelész Homérosz mellszobrával (Metropolitan Museum of Art)

Rembrandt Harmensz van Rijn: Arisztotelész Homérosz mellszobrával (Metropolitan Museum of Art)

A kevesebb néha kevesebb

Lechner Ödön kiállítás az általa tervezett Iparművészeti Múzeumban. Biztos ez lesz a múzeum megújulásának első állomása, tüzijáték, tobzódás, végre beindul az élet, újra virágozni kezdenek a lemeszelt falak! Esetleg talán a kiállítás tereiben? Vagy legalább egy-két falrészen? Vagy valahol…

De nincs virágzás, nincsenek színek. Egy-két épületfotónak kellene érzékeltetnie  azt, amikor stílus és gazdaságtörténet egymásra találtak, amikor tényleg volt virágos Magyarország. Hát nem sikerül, és a szürke alapon fehér hópehelymintáknak, meg a hatszögletű tárlóknak, meg a térbe helyezett, fehérre festett farost elemeknek inkább pókette hatásuk van, mint lechneri. Itt vannak persze a casino online tervek, egy-két személyes tárgy, Zsolnay-pirogránit elemek de a keleties pompából (Lechner gyűjtötte a török kerámiákat, és sok motívumát azok ihlették), a színesség öröméből szinte semmi sincs. A tervezők szerint a kevesebb több, mesélte szomorkásan a kiállítás tudományos főtanácsadója, Sisa József.

A semminél tényleg több, de kevéssel. Nevezzük inkább vázlatnak. Esetleg jó lesz majd ahhoz a Lechner-kiállításhoz, amit a már felújított, kibővített épületben rendeznek. Akkor, amikor visszakerül majd az a tizenöt tonnás Zsolnay-korona is a kupolára, ami most egyelőre szétfűrészelve, az udvaron ázva várja a jobb kort.

archív fotó

archív fotó

Felipe Prospero

 

Sápkóros kislány áll a képen, nagy, ijedt szemekkel, vékonyka hajjal. És még csak nem is kislány, kisfiú, Felipe Prospero, IV. Fülöp fia és boldogsága, trónjának örököse. Annyira örültek a születésének, hogy az anyjáról meg is feledkeztek, pedig szegény királyné szinte rögtön gyermekágyi lázba esett, majdnem bele is halt. De ki ért rá ilyesmivel törődni, amikor itt az örökös. A Jordánból hozatták a vizet a keresztelőre, a gyermek fölsírt, hangosan, erősen, éljen.

Aztán kiderültek a dolgok, gyenge immunrendszer, persze ezt a szót még nem ismerték, súlyos epilepszia. Amit lehet, online casino megtettek. Velazquez képén mindenféle rontást űző csingilingik lógnak szegény gyermeken, csengő, amulettek. Nem tudni, nélkülük mi történt volna, de a segítségével sem V. Fülöp követte IV. Fülöpöt a trónon, négy éves kora előtt meghalt a kisfiú egy súlyos roham után.

Képeket kellene nézni, de életeket nézünk. Velázquez Bécsben.

Felipe Prospero

 

Fordított alapélmény

Mindenki rácsodálkozott már arra a jelenségre, amelyet a leghatásosabban E.T.A. Hoffmann írt meg. Hogy a világ látszólag egy egészen normális hely, élik benne az életüket a látszólag normális emberek, aztán egy teljesen óvatlan és ártalmatlan pillanatban kiderül, hogy szó sincs ilyesmiről. Az utcán véletlenül meglökött öregasszony megátkoz, és belezuhanunk valami kristályba, a szomszéd tudós nem az időjárást kutatja, hanem embereket gyárt, a fodrász a Hasfelmetsző Jack, a környezet minden tagja arra szövetkezett körülöttünk, hogy minket elpusztítson.

De milyen a fordított élmény? Amikor a törvény vagy valóság szövedéke fölfeslik, és…? Talán olyan, mint a Nemzeti Galériában a táblaképek között. A mosóci oltár egy részlete, lepattogzott róla a festék, csak egy fél Krisztus látható a kereszten, mellette Szűz Mária, kék köpenyben, kezét éppen csak összeérinti, ahogy ma a vidám fiatalok szoktak szívet formálni, önfényképeken, ha őket mutatja a tévé. Mögöttük, alattuk pedig ott a fa. Élettelenül és közönyösen. Sehol egy démon, sehol egy vacak ördög, csak a közöny.

mosóc

Faunok

Nizsinszkij mint faun Baron Adolphe de Meyer fotója Nijinsky crouching with scarf Baron de Meyer 1912

Nizsinszkij mint faun
Baron Adolphe de Meyer fotója
Nijinsky crouching with scarf Baron de Meyer 1912

Az Egy faun délutánját először biztos, hogy a rádióban hallottam valami muzsikálódélután-szerű összeállításban, úgyhogy bele is simult az akkori hangok (Meixner Mihály, Czigány György, Kertész Iván) által közvetített áriák és komolyzenei részletek szeretett, de azért nem különösebben felkavaró egyvelegébe. Aztán jött a Picasso kalandjai, amiből tudomást szereztem az Orosz Balettről, majd Kozma Gyuri írásai arról, hogy ő valahogy rokona Nizsinszkijnek, aki meg is bolondult, de valamikor itt volt Magyarországon egy Budakeszi úti villában. Túl sok volt az orosz szál, meg a valami miatt elhallgatni való adalék a történetben ahhoz, hogy akkoriban erről többet lehessen tudni, de azért lassan-lassan kezdett valami kibontakozni a sok részletinformációból. Az áttörést mégis az hozta, amikor pár éve Egerben megnéztem a Maya című operettet, amit Zsótér Sándor rendezett és abban alig akartam ráismerni az Egy faun délutánjának addigra már reprodukciókban látott  díszleteire, jelmezeire és mozdulataira. Utána hónapokig kerestem az összefüggést a Maya  cselekménye és Nizsinszkij élete között (azt pont nem nagyon találtam meg), tehát lassan kiderültek a dolgok. Kibontakozott egy horrortörténet ami néha lányregénybe játszott. Kiderült, hogy ki volt Pulszky Károly (a Szépművészeti Múzeum kitalálója, igazgatója, gyűjteményének megalapozója egyébként best online casino pedig Márkus Emília színésznő (akit kortársai szőke csodának hívtak, hogy az utókor összekeverve a dolgokat már néha szőke ciklonként emlegesse) férje, az idegösszeomlások után öngyilkosságot elkövető apa, aki egyik lányát egy általa angolból fordított, a reneszánszkori Firenzében játszódó regényalakról nevezte el Romolának. Kiderült, hogy a már menyasszony Pulszky Romola hogy látta meg a pesti Operában Nizsinszkijt, és hány embert mozgósított, hogy a közelébe kerüljön (elkezdett táncolni tanulni az oroszok egyik tanárától, annyira vitte, hogy ment az Orosz Balettel turnézni ő is!), és aztán amikor Gyagilev, akié az egész társulat volt, és aki Nizsinszkijt mint szex-társát hét lakat alatt tartotta, egy dél-amerikai turnéra nem ment velük, mert félt a hajózástól, akkor hogy sikerült végre Romolának a szinte lehetetlen, és hogy jött vissza Buenos Airesből már mint Nizsinszkijné. Kiderült, hogy utána hogy omlott össze minden, főleg Nizsinszkij idegrendszere. De ez hosszú történet, mindenféle leágazásokkal, kém-sztorival, anya-lánya harcokkal, és később szinte mindenhol a világon – kivéve Magyarországot – Nizsinszkij apoteózissal. Ami itt most érdekes, hogy ha megnézzük az itt következő alig több mint tíz perces darabot, még mindig mennyire szokatlan benne a mozgás.

Mennyire meglepőek a mértani alakzatok, amikké a végtagok összeállnak. Mennyire erős az az archaikus jelleg, aminek a megteremtése Nizsinszkij fő célja volt ezzel a koreográfiával. (Ami a Louvre antik gyűjteményének tanulmányozása után született, a görög vázarajzokat, egyiptomi reliefeket használva az akkori táncok reprodukálásához.) Mennyire bátor dolog volt a huszadik század elején egy szál testfestésben kiállni a színpadra és egyértelmű mozdulatokkal megszexelni az egyik nimfa elhagyott leplét. Mert ez sztori, nem ám valami impresszionisztikus kábulat, hanem az, hogy egy állatias lény, aki szőlőt eszik, fuvolázik, mindezt olyan mozdulatokkal amik egyértelműen inkább rokonai, megelőlegezői az orosz konstruktivizmusnak, mint a hagyományos balett-megoldásoknak (a táncosok szenvedtek is tőlük rendesen, utálták Nizsinszkijt, aki olyanokat követelt tőlük, amihez egyáltalán nem voltak szokva, nem voltak rá kiképezve), aztán jönnek a szép nimfák, a faunra nagy hatással vannak, úgyhogy amikor menekülőre fogják a dolgot és az egyikük elhagyja egy ruhadarabját azt a faun elviszi a pihenőhelyére (igazán nem tudom, hogy nevezik azt a helyet, ahol a faunok tanyáznak) és aztán ha megnézzük a videót, itt Nurejev úgy oldja meg a dolgot, hogy ívbe feszül a teste. Nizsinszkij valószínűleg állatiasabb volt, de ezt már sose tudjuk meg, az a mozgókép amin őt látjuk nem is film, hanem az egyik előadáson (baron) Adolphe Meyer által készített híres fotók animációja.

Egyébként Nurejev sem a testfestés mint jelmez miatt panaszkodott, hanem a Bakszt által tervezett paróka rekonstrukcióját utálta, azt mondta olyan, mintha kilátszana az agya.

 

Irány Pannonhalma!

 

Torcellóból idehozott mozaikkal indul a kiállítás Pannonhalmán a még beüzemelés alatt lévő majorsági látogatóközpontban. Világos gondolatmenet és nagyszerű magyarázó szövegek segítségével követhetjük nyomon milyen technikákat hívott segítségül az egyház, hogy megjeleníthesse a templomokban a többség számára ismeretlen nyelven zajló “hókuszpókuszt”. (Hoc est enim corpus meum (itt az én testem) mondja a pap, amikor az ostyát töri, vagyis mielőtt megtörténik az eucharisztia-átlényegülés – ez kapott kicsit pejoratív felhangot az anyanyelvű bibliát és szertartást kiharcoló protestánsoknál.)

Színes üvegablak, mozaik ami színes üveg- vagy kődarabkákból készül, a jóval olcsóbb és haladósabb freskó, majd a fára, később vászonra festett táblakép, ezek a fejlődési folyamat állomásai. Az előzmény-kiállítás fent van az apátságban: azt mutatja be, hogyan lesz az emberi test maradványaiból kép, például a szentek ereklyeként tisztelt fejét (vagy a fej egy darabját), esetleg kezének egy csontszilánkját hogyan burkolják ezüstbe, aranyba, kiegészítve teljes formára, és aztán mindez hogyan egyszerűsödik ikonná, vagyis olyan jellé, ami felidézi a vallásos rajongás tárgyát. A legérdekesebb, hogy az Európa nyugatabbi felén diadalutat bejárt (később szinte teljesen profanizálódó) festészetet annak köszönhetjük, hogy amikor a keresztesek kifosztották Bizáncot rengeteg ikon került át a nyugati részekre, elindítva az oltárképek divatját.

Ami a legjobban tetszik, hogy az egyik kísérőszöveg kitér arra is, a legtöbb csodálatosan díszített liturgikus tárgy, kódex, zsoltároskönyv, vagyis az ezeken megjelenő képek nyilvánvalóan csak  az egyház kötelékébe tartozók örömére szolgáltak, a mezei hívők ezeket egyáltalán nem, vagy csak messziről láthatták. Volt tehát egy csodálatos világ tele képekkel, ezeket nézegetni kiváltság volt. Azok kiváltsága akik viszont nem szexelhettek.

pannonhalma

a katalógus

a katalógus

koncepció: dr. Bokody Péter

http://bences.hu/cikk/ikon_es_ereklye_keptisztelet_keleten_es_nyugaton.html

 

Munkácsy itt, Munkácsy ott

 

Úgy tűnik Munkácsy Mihály a magyarok szent tehene. Annyira az, hogy szinte senki sem képes (most leginkább a sajtóra gondolok) higgadtan kezelni azt az ügyet, hogy egyelőre megbomlott a Trilógia. Itt most nem is térnék ki arra, milyen festő Munkácsy. A nemzeti büszkeségnek mi az alapja: a virtuóz festeni tudás, Dallos Sándor valaha népszerű könyvei vagy a festészet történetében elfoglalt hely, újítás, invenció, mágia.

Arra gondolok, hogy a legalapvetőbb kérdések miért nem hangzanak el az ezzel foglalkozó cikkekben.

Hogy például az Ecce homo tulajdonosa, az ontariói Hamilton Art Gallery mennyit kér a képéért. És mennyit kér a Golgotáért Pákh Imre (vagy a Munkácsy Alapítvány? Ha jól emlékszem régebben megjelentek olyan hírek is, hogy a Golgota a Pákh által létrehozott Munkácsy Alapítvány tulajdona).

Hogy milyen állapotban vannak a képek? Mi az előtörténetük? Hatással volt-e állapotukra, hogy egy tűzesetkor ki kellett vágni őket a keretükből, majd az emeleti ablakon át kidobni a hóba? Hogy érinti-e őket a Munkácsy képeket fenyegető veszély, vagyis hogy a festő által előszerettel használt bitumen lassan megeszi a színeket? (Azt hiszem ezt a korszakot nem eszi.)

Hogy mit mondanak róluk a magyar restaurátorok, hiszen például Szentkirályi Miklós mind a kettőn dolgozott. Hogy mit okozott az egyik hatalmas képnek a Kanada-Magyarország közötti többszöri szállítás, a feltekert állapotban reptéren hányódás?

Hogy mi a nemzetközi respektjük? A Hamilton Art Gallery saját kiállítási archívuma szerint hogyhogy egyszer sem állította ki Munkácsy képét? Akkor sem amikor a 19. századi európai festészet nagyjait mutatta be. Hogyhogy az előző tulajdonos 6o impresszionista képet ajándékozott a Hamilton Art-nak, hogy az ajándékként elfogadja a nagyméretű Munkácsyt, amit egy akkori értékbecslő 1 millió dollárra értékelt (ami nagyjából megfelel a magyar aukciókon elért legmagasabb Munkácsy-árnak), és így az ajándék értékének felét leírhassa az adójából?

Bármilyen kép adás-vételnél ezek a szempontok: a kép állapota, előélete, festőjének életművében és a művészettörténetben betöltött helye és persze az ára. Ennek belátásához nem kell a Munkácsy Alapítvány sajtóközleményében felvázolt Munkácsy-ellenes lobbihoz tartozni. Munkácsynak nem az fog ártani ha a magyar állam megnézi, megnézeti mit vesz, és aztán esetleg keményen alkuszik. Az már inkább árt neki, ha az emlékét ápoló alapítvány ügyvezetőjét sajtóhírek szerint tragikus méreteket öltött szélhámoskodás miatt szúrja le a saját alkalmazottja, akinek azt javasolta, hogy öt gyerekével menjen a híd alá lakni.

Munkácsy fontos. Noha a körülötte kialakult kultusz alapvetően káros ha kortárs művészetre, festői újításokra fogékony közönségre vágynának művészek és kiállítási intézmények. A Munkácsy balettek, musicalek enyhén szólva is röhejesek, és tovább szilárdítják a félreértést, hogy a festészet leginkább csak a sztorik miatt érdekes, de mindegy, a kultusz már kialakult, az egész érzelmi kérdéssé vált, és ez nyilván az árban is meg fog mutatkozni. De a mérlegelés nem árt, különben azoknak a publicistáknak, akik most hörögnek a Trilógia megbomlásán majd azon kell felháborodniuk miért fizetett túl a magyar állam az adófizetők pénzéből két rossz állapotban lévő, csak nekünk érdekes festményt.

Munkácsy Mihály: Golgota (részlet)

Munkácsy Mihály: Golgota (részlet)

 

 

http://media.astellasdij.hu/files/ko_andras_mnm_20131005_32_33.pdf

http://www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/munkacsy_a_magyar_nemzeti_galeriaban.1953.html?pageid=81

http://www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/korkerdes_munkacsy_es_a_bitumen.1577.html

http://www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/a_munkacsy-dosszieba.1675.html

http://www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/heves_licitalas_egy_munkacsy-festmenyert.1896.html?pageid=81

 

 

Ultra Violet

Fogyunk. Vagyis fogynak. Egyre kevesebben vannak már azok is, akik részt vettek Andy Warhol nagy korszakában, a Factory életében. Most éppen Ultra Violet hagyta itt a világot, eredeti nevén Isabelle Collin Dufresne. Ultra Violetet Salvador Dalitól vette át Warhol, az előbbiek éppen egy hotelben teáztak, amikor találkoztak az utóbbival, aki rögtön kijelentette, hogy filmet szeretne forgatni az előbbiek közül a hölgytaggal. Isabelle kisasszony természetesen rögtön mindenbe beleegyezett, még további Warhol-filmek szereplője is lett, és ennek megfelelően híres. 15 percig vagy 15 évig, talán tovább is. Szerepelt közben casino online egyéb filmekben is, például az Éjféli cowboyban és az Elszakadásban, az első amerikai Forman-filmben. Élte a hírnévnek megfelelő vad életet, irigylendő szerelmei között volt (állítása szerint) Forman, Dali és a balettművész Rudolf Nurejev is. Aztán elege lett mindenből, megtért, és csak az alkotásnak élt. Hálás volt a Gondviselésnek, amiért túlélte a nagy éveket, és ki tudja, talán vissza is sírta az elmúlt időket. Alkalma volt megtapasztalni a feledést, mert a 2010-es bridgehamptoni fesztiválon át kellett élnie, hogy egy fiatal riporternek sejtelme sincs, hogy kivel beszél, egyszerűen csak egy vagányul öltözött öregasszonyt látott benne, ezért olyasmiket kérdezett tőle, hogy kinek a művei tetszenek, meg egyáltalán miért ment el a fesztiválra.

Azért jöttem el, mert világhíres vagyok. Jó mondás. Alkalomadtán majd mi is alkalmazhatjuk.

UltraViolet Dalival

UltraViolet Dalival

 

 

A Czóbel-titok

A Czóbel Múzeum képei most ideiglenesen a  MűvészetMalomban vannak kiállítva. Sajnos ugyanolyan alkalmatlan helyszínen, mint eddig. Arra legalábbis nem alkalmasak ezek a terek, hogy új megvilágításba kerüljenek a kései festmények, (Czóbel “érett” korszakából, muhaha), amikről az az ember érzése, hogy már ezerszer látta őket, tulajdonképpen mindegyik ugyanolyan, és ahogy rájuk néz, már jön is elő az egész Kádár-kor, a Nők Lapja művész-riportokkal, Új Tükör-cikkekkel, mindent elkenő megfogalmazásokkal, információ-hiányos tudósításokkal. Az állandóan vibráló körvonalak, a barnába hajló színek, elmosódó kontúrok, elnagyolt arcok mondhatnánk, hogy emblémáivá váltak az akkori időknek, ha az embléma szó nem jelente inkább valami jól körvonalazott dolgot. Úgyhogy inkább sűrítményeivé a maszatolásnak.

Lehetetlen persze felfogni, hogy pont Czóbelből lett a Kádár-kor  emblematikus festője, Czóbelből, aki minden telét Párizsban tölthette, az ötvenes években is, a hatvanasokban is. Czóbelből, aki olyan jól tudott vadulni fiatalabb korában. Nem is annyira vadulni, mint inkább hagyni a fenébe minden finomkodást, viselkedést, díszíteni vágyást a festészetben biztosan, de valószínűleg az életben is . Aki egy idő után már mindig úgy csinált portrét, hogy egyáltalán nem érdekelték a modell arcvonásai. Hogy lett belőle olyan figura, aki műtermet tarthatott fenn Párizsban akkor, amikor a többi földi halandót vasfüggöny választotta el a szabad világtól?

És hogy lehet 2o14-ben olyan kiállítást rendezni, ami fel sem tesz egy ilyen kérdést, nem hogy választ adna rá? De tényleg, ha Bálint Endrének, aki Aczél György barátja volt a zsidó árvaházból, 1957-ben hónapokat kellett várnia az útlevélre, akkor Czóbel hogy tölthetett minden telet Párizsban?

Varga Imre: Czóbel

Varga Imre: Czóbel