Egy-két jó kép és más semmi

Röviden ez a Nemzeti Galéria alá rendezett Csók kiállítás mérlege. Mert hiába a leleményes tematikus csoportosítás, ami megnehezíti a pályaív áttekintését, már a kiállítás legelején kiderül, hogy Csók Istvánt is utolérte a magyar festők átka. Sőt, egyenesen róla lehetne elnevezni, ha nem hangzana nagyon hülyén, hogy Csók-átok.

Mert századjára is bebizonyosodik, hogy komoly átok ül a magyar festészeten, ami kevésbé drámaian fogalmazva annyit jelent, hogy a komoly, következetes művészetnek nem kedvezett az a közeg, amibe valamennyire már befutott, viszonylag jól kereső festőink kerültek. Amikor már nem csak egymással barátkoztak, amikor megállapodtak, beágyazódva a számukra adatott társadalmi közegbe, rögtön jöttek az ihlet nélküli vergődések, ismétlődő megoldások, árulkodó kompromisszumok. Például az arcok. Vicces végignézni, hogy a modernizmus szelétől azért valamennyire meglegyintett művészeink milyen arcot festettek nőalakjaiknak. Lehettek bátrak minden másban, de hogy a közízlés szerint ronda, mondjuk zöld fejeket fessenek fiatal nőknek, arra nem vitte rá őket a már középosztálybelivé vált lélek.

Csóknál sajnos nem csak az arcok lettek idővel problémásak, hanem szinte minden. Ha szigorúan vesszük, 1909, ha engedékenyebbek vagyunk akkor 1916 után a keze alól már elvétve kerültek csak ki olyan művek, amiket nyugodtan a közönség elé lehetne bocsátani, ha azt akarjuk bizonyítani, magyar festők is benne vannak az európai élbolyban.

Addigra szerencsére megszülettek azok a remekművek amikért a fennmaradó fél évszázad alatt ontott többit megbocsájtjuk neki. Ezen a kiállításon is látható belőlük néhány, például az, amin egy női akt van kínai szék mellett, még viszonylag normális, és nem Pesti Napló mellékletes fejjel, és amit szívesen megnéznék mondjuk egy Bonnard mellett. Aztán ott a szerencsére befejezetlenül hagyott Pihenő Züzü, ami Vuillarddal is bírná az összehasonlítást, vagy a Bodzafa piros házzal, ami meg Klimttel. De kíváncsi vagyok, mások melyik Csókot tennék be egy Párizsban rendezendő összeurópai tárlatba.

Maga Csók

Maga Csók

Csók emlékkiállítás a Várkert Bazárban, július 5-ig.

Mű-Barátok közt

Tarol a Stuart Little-sztori, a világ szinte minden online és kinyomtatott újságja, tévé- és rádióműsora foglalkozik azzal a történettel, ahogy Barki Gergely meglátta a filmbeli kandalló fölött a csak fekete-fehér, archív fotóból ismert, lappangó Berény Róbert képet. Az utóbbi időben a hírek terén igazán megtáltosodott RTL Klub is feldolgozta a témát (a Fókuszban), de úgy tűnik, a magyar festőnevek még kifognak rajtuk. Persze hogy is hibáztathatnánk őket, Magyarországon  a magyar festők nevei egyáltalán nem részei az általános műveltségnek, és náluk ott van nehezítésnek az is, hogy a Barátok közt a Berényi család élete körül forog. Csoda-e hát, hogy miközben kínai írásjelek közül, indonéz, szuahéli és hottentotta szövegekből ragyog ki Berény Róbert neve, ők Berényi Róbertről beszélnek?

A Berényi család

A Berényi család

 

A CIA művészei

 

1958-ban Az új amerikai festészet című vándorkiállítást éppen bezárták Párizsban, és azt tervezték, hogy viszik tovább Londonba, a Tate-be. Csakhogy a modern amerikai festészet éppen igen méretes képekből állt, a Tate egyszerűen nem tudta kifizetni a szállítás költségeit. És ekkor megtörtént a csoda: az amerikai milliomos és művészetbarát Julius Fleischer megérkezett egy táska pénzzel, és a kiállítás mehetett tovább.

Vannak még ilyen csodák.

Ja, nem, nincsenek. Ha belegondolunk, tényleg semmi értelme nincs annak, hogy egy amerikai milliomos és az általa képviselt amerikai alapítvány az angolokat szórakoztassa Pollock és de Kooning festményeivel. Nem is ez történt. A pénzt a CIA bocsátotta rendelkezésre, mert úgy gondolták, hogy a hidegháborúban totális a hadviselés, művészettel is harcolni kell a szovjet ideológia és a szocialista realizmus szépségei ellen. Be kell bizonyítani, hogy Amerikában nem csak gazdagság és nagy autók vannak, de kulturális erőfölény is. Jazz, szimfonikus zenekarok, absztrakt expresszionizmus.

Mindez persze ezer nehézséggel járt. Az amerikaiaknak többnyire fogalmuk sem volt arról, mi az absztrakt expresszionizmus. Ha mégis tudtak róla, akkor leginkább utálták. “Ha ez művészet, akkor én hottentotta vagyok”, mondta Truman elnök. Egy kongreszusi képviselő pedig így fakadt ki: “én csak egy ostoba amerikai vagyok, aki adót fizet, hogy mutogassák ezt a szemetet.” Az alkotók többnyire kommunistagyanúsnak vagy legalábbis balosnak számítotak. Sem az FBI igazgatója, J. Edgar Hoover, sem McCarthy szenátor nem rokonszenvezett velük. Az ellenszenv pedig kölcsönös volt: Pollock aligha akarta volna a rendszer támogatását maga mögött tudni.

1947-ben azonban létrejött egy csodálatos szervezet, a CIA. Az alapítói és első munkatársai magasan kvalifikált értelmiségiek voltak a Princetonról és a Yale-ről, akik tudták, mi a különbség a mázolmány és Rothko képei között, kapcsolatuk volt az újságokhoz és a folyóiratokhoz. A sajtókapcsolatra mondták, hogy a CIA wurlitzere. A központban benyomták a gombot, és az egész világon ugyanazt hallották.

A sikerhez pénzre volt szükség, és múzeumi támogatásra. Olyan emberekre, mint Nelson Rockefeller, aki egyszerre volt mesésen gazdag, és így éppenséggel megengedhette magának, hogy a pénze egy részét a kulturális kedvteléseire fordítsa, ugyanakkor múzeumi ember volt, az anyja a MoMa egyik alapítója, ő maga a Mama Múzeumának elnöke. A múzeum egyszerűen szerződést kötött a Kulturális Szabadság Kongreszusával, amely titokban a CIA által létrehozott és pénzelt szervezet volt, és nevéhez méltóan kiállításokat szervezett a legújabb amerikai művészetből. A festők nem is sejtették, hogy sakkfigurák egy politikai játszmában, és nem csak a véletlenek szerencsés együttállása vezetett lángeszük váratlan felismeréséhez.

A ma is élő CIA alkalmazottak úgy tekintenek a munkájukra, mint ha ők lettek volna a 20. század második felének mediciei vagy II. Gyula pápái. Hagyták, hogy a pénz, ami fölött rendelkezhettek, hasznos dolgokra fordítódjon. A képek maguk múzeumokba kerültek, milliomosok magángyűjteményeit gazdagítják, bankok tárgyalótermeiben lógnak a fő helyen. A művészek pedig többnyire meghaltak, mielőtt még lehetőségük lett volna a meghasonlásra. Tulajdonképpen minden rendben van.

egy Pollock

egy Pollock

forrás:

http://www.independent.co.uk/news/world/modern-art-was-cia-weapon-1578808.html