Björkről jut eszembe

Björk

Csodálatos árukapcsolást hoztak össze New Yorkban. Björk fellép március 7-én a Carnegie Hallban, közben a múlt héten kiszivárgott az új album, és ha már kiszivárgott, meg is jelentették gyorsan. És, milyen a véletlen, az izlandi énekesnő beleegyezett, hogy végre a MoMán is megnyíljon a retrospektív. Rögtön másnap. Az ám, egy életmű áll előttünk, bár az alacsony nő még csak 49. Ami popnak sok, művészetnek meg éppen jó.

Az persze érdekes kérdés, hogy mit is állítanak ki egyáltalán, Björk nem készít maradandó tárgyakat, nem ő rendezi a saját klipjeit, ő maga egyre inkább ernyőszervezetnek látszik, amilyen Madonna is volt. Aztán Madonna művésznő voltára kicsit ráunt a világ, Björk viszont egyre haragosabb, egyre vállalhatóbb, egyre kevésbé pop. A művészet mintha kezdene éppen best online casino úgy anonimizálódni, mint a technika. Ahogy nem tudjuk, ki találta föl a fridzsidert, a CD játszót vagy a tabletet, épp úgy nem számít a befogadó szempontjából, ki rendezte Björk klipjeit, ki tervezte azokat az egyedi hangszereket, amelyeket meg lehet márciusban nézni, érinteni, szólaltatni. Az egész mögött titokzatos menedzserek és kurátorok állnak, a MoMa kiállítás mögött Klaus Biesenbach, aki már tizenhárom éve győzködi Björköt, hogy legyen a vendége. A végén nem tudjuk, ki jár a legjobban: a múzeum, a lemezkiadó, a Carnegie Hall vagy Björk. Vagy mi? Vagy?