Szabadka Rózsája

Kár, hogy lebontják az egykori Ganz-épületeket. Főleg az ún. Melegpörgetőért kár, a turbinatesztelésre épített szuper csarnokért, ami másfél méteres vasbeton falaival, tökéletes modernista kinézetével ugyanolyan jó inkubátorhely lehetne (tisztelet a Jurányi inkubátorháznak), mint amilyen az egykori trafóházból átalakított Trafó lett.

A Trafó-beli programok szervezői kérdőíveznek, pontosabban fel akarják mérni az igényeket, az első kérdés, mi jut eszünkbe a Trafóról.

Összművészet, ez. Főleg mert láttam nemrég a szabadkai Kosztolányi Színház Rózsáját benne, aminél összművészetibb előadásról álmodni se lehet. Mozgás, látvány és hangzás, de nem csak úgy egymáson lötyögve, hanem rendesen egyesülve. Amikor azt olvassuk, hogy Tolnai Ottó versei alapján készült, még elképzelésünk se lehet, mennyire el fogunk rugaszkodni a szavaktól.

Művészettörténet szakos hallgatóknak például azért lenne jó megnézni ezt az előadást, mert egy óra alatt átélhetnék miért és hogyan lépte át a modern képzőművészet az addigi műfaji határokat. Milyen élethelyzetben jön az ötlet, hogy a saját test legyen az eszköz, mikor akarhat egy ember ennyire direkten lenyomatot hagyni, mikor akar mindent kiiktatni saját maga és az elkészült mű közül, mikor kell ennyire közvetlen kapcsolat – vagyis mikor fekszik rá ő maga a vászonra, keni be a saját testét festékkel, nyomja rá az agyagot, vagy mikor roncsolja, üti, szúrja, feszíti. Mikor lehet mindenkiből művész, mikor kell elhagyni az épp hókusz-pókusznak érzett hagyományos formákat.

Csodálatos, hogy az Urbán András-féle társulatnál mindig azt lehet érezni, hogy tényleg mindenkiből lehet művész. Aztán, hogy ebben mekkora munka van, milyen kondíció kell hozzá, mennyi olvasás, micsoda kreativitás, meg persze két szabadkai rendszámú mikrobusz a flamingóknak, zebráknak, cintányéroknak, diszkógömböknek, szalmabálának és baseball-ütőknek, az már csak kint tűnik fel. Hogy biztos mennyit kellett gyötörni azt a nyomorult testet, meg szegény papírt, mire kibomolhatott az agyban előtte felpörgetett szabadkai rózsa.

a papírrózsa Béres Márta fején

a papírrózsa Béres Márta fején

 

Kukla Krisztián stílusosan búcsúzik

A Kukla Krisztián nevével jelzett, a MODEM szakmai sikertörténetét jelentő éra végén az alsó szinten Erwin Olaf Cigar Towerbe illő fotói, az emeleten pedig Birkás Ákos új színei elé járulhatunk. A fenti kiállítótér azonban most másképp hasznosul, színházi díszletet építettek bele, amiben mintha a Globe és egy üzemi konyha találkozna, nyugodtan mondhatjuk, hogy a boncasztalon, hiszen Heiner Müller Shakespeare-átiratának címe Titus anatómiája, Róma bukása, és a szuper díszlet fő eleme egy hatalmas előkészítő asztal, amin szó szerint mindent és mindenkit ízekre szednek. Ha akarjuk, tényleg Róma bukásának anatómiáját látjuk, ha akarjuk azt, amitől Heiner Müller félt a nyolcvanas években, vagyis az Egyesült Államok bukásáét, vagy az Európai Unióét (vagy a kettőt együtt), vagy épp most a MODEM-ét. Jó, persze lehet, hogy kicsit erős a debreceni Déri Múzeumot, aminek a fennhatósága alá kerül most a MODEM a gótokhoz hasonlítani, Kuklát pedig római hadvezérhez, főleg mert a darabbeli gótok tényleg elég barbár módon viselkednek, (pedig csak félig gótok, apai ágon rómaiak, tehát értelmiségiek), mégis megerőszakolják a címszereplő Titus lányát, és hogy se elmondani, se leírni ne tudja kik tették ezt vele, kivágják a nyelvét és levágják a kezeit. Itt egy kis kitérővel kapcsolódnék ahhoz a kiállításhoz, ami nemrég zárt be Pesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, és a női művelődés történetét próbálta bemutatni, kicsit talán túl nőies és biedermeier módon. A Titus Andronicus nem szerepelt ezen, pedig az írni-olvasni tudás mellett semmi sem szól olyan hatásosan, mint Titus lánya, Lavinia története, aki megcsonkítása után a keze helyére erősített faágakkal leveri az egész római kor egyik legnépszerűbb könyvét, Ovidius Metamorfózisát, hogy abban a szájával lapozva eljusson egy megerőszakolós történethez. Apja így érti meg, mi is történt a lányával, és mert meg akarja tudni a tettesek kilétét, lisztet szór Lavinia elé, aki egy vesszőt a szájába véve írja le a neveket. Kulcsjelenet, bár eszerint a kultúra, az információ átadása itt már csak arra redukálódik, hogy a tetteseket meg lehessen nevezni, és pont a tudás generálja a még nagyobb tébolyt, Titus őrült higgadtsággal kitervelt és megvalósított bosszúját, vagyis hogy megöli a két félgót fiút, húsukat ledarálja és pitébe sütve feltálalja a szüleiknek.

Persze lehet, hogy párhuzamot vonni a Titus történet és az eddigi MODEM végnapjai között csak annak megnyilvánulása, hogy az értelem milyen mohón vágyik az összefüggésekre, de ha direkt ki lett a dolog tervelve, akkor ennél nagyvonalúbb és viccesebb bosszút elképzelni sem tudok. És ha valaki most, amíg még teheti, végignézi ezt a három szintet, rátalál a két kiállítás, a K. Szabó István rendezte színdarab, meg az egyéb helyzetek közötti összefüggésekre, az egész biztosan jó előítéletesen, a bicskáját kinyitva fogja várni, mit csinálnak majd a MODEM-ből a gótok.

Kukla Krisztián tárlatvezetése Birkás Ákos kiállításán

Kukla Krisztián tárlatvezetése Birkás Ákos kiállításán