Hegyek vajúdása

Sok beszédnek sok az alja. Ez is egy tanulság a Biennálén. Amit az amerikaiak rendeztek, hogy micsoda lelkiismereti válságot okoz a Trumptól kapott pénz, lehet-e azon az összegen a kormányzatot támadni, mi van akkor, ha az ország és a vezetése közötti különbséget kell hangsúlyozni. Főleg a vezetés segítségével.

Aztán belép az ember, lát valami bebarnított ovális irodát, és még beljebb egy videót, ahol egy narancssárga trikós, rövidgatyás fekete gyerek megy erőltetetten egy kopott, szemetes utcán. Huhú, szegény Donald Trump, most aztán vakarózhat.

Az amerikai pavilon belseje az 57. Velencei Biennálén.

Mucha perel

Nem Alfons (Alphonse) Mucha, természetesen, hanem az unokája, akit meglepő módon Johnnak hívnak. Pereli Prágát, ezer oka van rá, de a legfrissebb, hogy el akarják vinni a városból a nagypapa festményeit. A helyi Feszty-körképet, a Szláv eposz (Slovanska epopej) címet viselőt. Egyszer már elvittek a képek közül ötöt Amerikába, de az ellen nem lehetett tiltakozni. Charles Richard Crane kérésére vitték a képeket New Yorkba és Chicagóba, neki pedig joga volt kérni, hiszen majd tíz éven keresztül adta a pénzt, hogy Muchának csak az alkotásra kelljen koncentrálnia.

Mucha 1939-ben meghalt, és a húsz nagyméretű, körülbelül 6X8 méteres festményt elrejtették. Előbb a nácik elől, utóbb a kommunisták elől. 1963-ban állították újra ki a ciklust Moravske Krumlovban. Aztán jött a gazdasági ésszerűség, hogy Mucha nemzetközi sztár, a legnagyobb művét, amelyen húsz évig dolgozott, látnia kell a turistáknak. Turisták pedig leginkább Prágában vannak, így a húsz képet a krumloviak tiltakozása ellenre Prágába vitték. 2012 óta a Veletržni palotában látható mind a húsz kép. Hogy megérte, hogy többen nézik-e így, vagy jobb lett volna Krumlovban hagyni, és akkor ott fejlődött volna az idegenforgalom, azt nyilván senki nem vizsgálta. Nem is ezért perel John Mucha, hanem azért, mert a képeket megint föl akarnák göngyölgetni, és elvinnék Tokióba, a japán szlavofileknek illetve muchafileknek. John Mucha attól fél, hogy a képek nem élnék túl a kirándulást.

Tekintve, hogy ő csak egy unoka, nem is törődnének sokat a tiltakozásaival és pereivel, ezért Mucha Prága városát viszi a bíróság elé. Hogy a nagypapa azzal a feltétellel adta a képeket a városnak, hogy kiállítótermet építenek köré, és a nagyközönség egy külön ennek szentelt helyen nézheti a szláv történelmet, őshazától apoteózisig. (Közben van egy ismerős jelenet is, Zrinsky védi Szigetvárat a töröktől.) Mivel a város kilencven év alatt sem teljesítette az ígéretét, a képek az unoka szerint visszaszálltak az örökösökre. A tárgyalás a hónap közepén kezdődik, és nyilván elég bonyodalmas az ügy ahhoz, hogy a képek utaztatására ne legyen hatással. Úgyhogy a haszon egyelőre csak ennyi: fölhívták a figyelmet, hogy Mucha nem csak plakátokat tervezett és Sarah Bernhardt-ot rajzolt.

Alfons Mucha a Szláv eposz egyik darabján dolgozik műtermében

Alfons Mucha a Szláv eposz egyik darabján dolgozik műtermében

Mona Lisa pusszant

Tehetünk úgy, mintha tényleg foglalkoztatna bennünket, hogy ki is volt Mona Lisa, ha egyáltalán így hívták, de igazából teljesen mindegy. Viszont hiába teszünk úgy, mintha nem érdekelne, ki is volt Marilyn Monroe, mert egyáltalán nem mindegy. Lehet, hogy ez a különbség portré festészet és fényképészet között: az egyik a művészről szól, a másik a modellről. Hányan ismerik föl George Barris művészetét, az ő kíméletes szűrőit az utolsó Monroe-sorozaton? Körülbelül sehányan. De azt mindenki tudja, ki van a képen. Maga George Barris is ezzel vágott föl, hogy amikor utoljára nyomta le a gombot, Marilyn puszit küldött neki, cuppantott, ez a tiéd George.

marilyn-puszit-dob

Most, hogy meghalt George Barris, arra gondolok, az ő puszijával senki nem dicsekszik.

 

 

http://www.georgebarrisphotos.com/collection?lightbox=i19wkj

Frankofónia

Aki nem tudja csinálni, az gyűjti. Eddig rendben is van, valamiből meg kell élnie a művésznek is, jöjjenek a szépségbe szerelmes rajongók, adják a pénzt. De mi köze van ehhez a hatalomnak? Nézzük Hitlert a moziban az üres Champs-Élysées végén, és mintha ennek örülne a legjobban. Az ürességnek, hogy a város műtárggyá válik az ő kedvéért. És az utca végén ott az egyik legnagyobb műtárgyraktár, ami most már az övé. Nehéz megmondani, hogy miért van rá szüksége, nem valószínű, hogy titkos estéken kettesben akart volna maradni Georges de La Tourral vagy valamelyik múmiával, de az biztos hogy van valami kapcsolat a hatalmi mánia és a múzeum között. Talán csak az érzés, hogy valamit én adok a népnek. Vagy egy másik érzés: a múlt én vagyok. A múlt az enyém. Hátha akkor a jövő is az enyém.

francofonia1

Nem tudom van-e a filmnek valami speciális magyar tanulsága. Talán annyi, hogy mi lehetünk a nevető harmadikok. Akiknek nincs köze a hatalomhoz, de azért szívesen járnak múzeumba.

a trailer

Kéjvágy, bírvágy, hatalom

Megint az Isteni színjáték, és ez megint a kis nyelvek gyönyörűsége. Egy olasz kamaszkorában átesik rajta, és többé hozzá sem nyúl, ha nem muszáj. Olyan bonyodalmas eszmélődés a halál utáni életről, kicsit betojatják vele az embert, de vagy bízunk az isteni irgalomban, vagy nem bízunk semmiben. Akár így, akár úgy, mit olvasnának rajta. Nekünk viszont új fordítás, új séta a túlvilágon, Vergilius és Beatrice vezeti Dantét, minket vezet Dante, mindannyiunkat vezet Nádasdy Ádám a magyar nyelv útvesztőiben. Közben eszünkbe jutnak esetleg, akik elindultak Dante nyomában: Liszt Ferenc. Vagy Sandro Botticelli. Talán mindketten szenvedtek attól, hogy a magyar közönség Dantét szépen berakta a könyvespolc mélyére, az olvashatatlanok közé. „Papae Satan, papae satan, aleppe!” – ez már a lefordított részek közül való. Igaz, ez Nádasdynál is változatlan, mert éppen ördögnyelven beszélnek. De Nádasdy tényleg olvasható, mint valami regény. Nincs mivel mentegessük műveletlenségünket. Így aztán fel vagy előbb le, Pokol fenekére, Purgatórium hegyére. A csillagok közé.

Sandro Botticelli: Terv a Pokolhoz 1480 – 90 Vatikáni Könyvtár

Sandro Botticelli: Terv a Pokolhoz 1480 – 90
Vatikáni Könyvtár

 

Marie-Thérèse feje

Nem is az eset a különös, inkább a megoldása. A jelek szerint Picasso lánya, Maya (illetve az ő fia és lánya, egymás akcióiról nem tudva) két kereskedőnek is eladta édesanyja mellszobrát. Egyszer 2014-ben 42 millió dollárért, egyszer meg 2015-ben 102 millió dollárért. A két kereskedő továbbadta a műtárgyat, egyikük a katari királyi családnak, a másik meg Leon Blacknek, a MoMA (egyik) elnökének. A felek a bírósághoz fordultak, és a jogeset nem is látszik nagyon bonyolultnak, nyilván a két tulajdonos közül valamelyik törvényes.

Ehhez képest az ítélet megszületett, de hogy mi az, nem lehet megtudni. Sem a bíróság, sem a felek nem árultak el részleteket. Valakié lett. Vagy senkié. Vagy mindenkié. Arról a szoborról van szó, amely bronz változatban épp a Budapesten időzik.

Hogy a gipsz mindeközben hol volt, és most merre jár, az rejtély.

Picasso: Nő mellszobra 1931 (Musée Picasso)

Picasso: Nő mellszobra 1931 (Musée Picasso)

 

Anya sző

Vasárnap estig lehet még megnézni Rónai Éva gobelinjeit a Budapest Galéria Lajos utcai épületének első emeletén. Rónai Éva Roskó Gábor és Roskó Bea anyukája, és ami nagyon tetszik, hogy őket, meg az ő családtagjaikat látjuk a gobelineken. Az persze nagy szerencse, hogy Bea a családjával éveket töltött például Afrikában, jártak Indiában így az is realisztikus jelenet, ha majmok veszik körül őket, vagy ha elefánton utaznak. De nem kellenek mindig különleges elemek, egy róka is elég egzotikusnak tűnik ha hagyományos francia technikával szőtt, nagyméretű kárpiton tűnik fel – pedig csak játékróka otthonról, valamelyik gyerek kedvence volt és maradt. Vagy ha az egyik unoka biológus akar lenni, érdeklik a hüllők, meg a genetika, akkor azt fogjuk látni, amint a gyerekek győzelmi menetben visznek egy atavisztikus gyíkot. Valóság és képzelet, illetve valóság és kompozíciós előképek szövevényében a családi fotóalbum egyes darabjai mitológiai jelenetekké válnak.

Lehet ünnepelni azt a végtelen természetességet amivel Rónai Éva viszonyul a témaválasztáshoz: a szövés nem túl haladós műfaj, rengeteget kell a szövőszék mellett ülni, és ő ilyen hosszú ideig inkább csak a családtagjaival tud foglalkozni, rájuk szeret gondolni, az ő arcvonásaikat van kedve megszőni, vagy köréjük a virágokat, kis gyíkokat, halakat, iszalagokat.

Hogy ennek a természetességnek milyen komoly művészi öntudat, milyen öntörvényű büszkeség a másik oldala, csak ilyenkor derül ki: amikor az egyes darabok életművé rendeződnek egy múzeum falain.

 Rónai Éva Megmentjük ősapát, 2014, francia gobelin, 190×170 cm, fotó: Kerekes Zoltán


Rónai Éva
Megmentjük ősapát, 2014, francia gobelin, 190×170 cm, fotó: Kerekes Zoltán

Hosszú élet

Most is gyönyörű ember, ahogy botra támaszkodva érkezik a képernyőre. Varga Imre. Tulajdonképpen soha nem tudta az ember, mit gondoljon róla. Tényleg fityiszt mutatott a kommunistáknak? Kun Béla a lámpavas alatt vezényli a rohamot. Károlyi a gótikus ív árnyékában, mondjuk, ebben nehéz meglátni a fityiszt, Lenin a kapuban. Művei mára a Szoborparkba kerültek, mint egy elmúlt és nevetséges rendszer elmúlt és nevetséges emlékei. Most pedig jön a képernyőn, szép kabátban, botra támaszkodva, és arról beszél, amiről azelőtt nem szokott, hogy ciszterci diákként Teleki Pált rajzolta az osztályban.

Az ember azt hinné, hogy a hosszú élet nem nagy előny a 20. században, előbb vagy utóbb hibázott az ember, ha meg akart maradni. De úgy is nézhetjük: mindig lehet valamire emlékezni, amit épp el lehet mondani a mindenkori kamera előtt.

itt

 

 

Félsikerek

Mágnás Elza a ravatalon 1914 Schmidt Miksa rajza

Mágnás Elza a ravatalon 1914
Schmidt Miksa rajza

Vajon mi értelme volt a Kiscelli Múzeumban kiállítást rendezni Mágnás Elzáról, úgy, hogy nem volt eredeti tárgy (talán egy börtönnapló-bejegyzést kivéve), amit ki lehetett volna tenni? Egy fehérbe öltöztetett, koporsóban fekvő viaszbaba a fő attrakció. Ha valaki a Fővárosi Képtár festményeit nézegetve (még január 9-ig) odatéved egy bordó függönnyel keretezett fotó melletti ajtóhoz, ami a múzeumalapító Schmidt Miksa feltételezett valamikori hálószobájába vezet, átmehet a templomtérbe, mondjuk egy rendkívül ronda, drágának és feleslegesnek tűnő, újonnan épült vashídon, és akkor jut a Budavári Labirintust idéző, borzongatónak szánt kiállításba.

Mágnás Elza ugyanis a várostörténeti múzeumot alapító Schmidt Miksa szeretője volt, akinek meggyilkolása az első világháború kitörése előtti Budapest legnagyobb szenzációja lett, az akkori bulvárújságírás tetőpontja, cselédsorból kiemelkedő orfeumi nővel, koporsószexet kedvelő bútorgyáros kitartóval, több szeretőt tartó gyilkos, és gyilkosságra felbujtó házvezetőnővel, gyilkossal, akiből talán lenin-fiú lett, több tízezres tömeggel a temetésen, a kiscelli kastélyból látható síremlékkel, és mindennel ami egy évtizedeken keresztül újra-újraéledő nagyvárosi legendához kell.

Ha az eddigi kiállításoktól elütő vállalkozás valami új stratégia része lenne, ami nagyobb számú látogatót szeretne a Kiscelli Múzeumba vonzani, akkor viszont az nem érthető, miért nincs a kiállítás valahogy összekötve a nemrég bemutatott Félvilág című filmmel? Ami meg azt a kérdést veti fel: ha az élet írt egy szuper történetet, akkor miért kellett a tényeket teljesen figyelmen kívül hagyó, elhasznált filmes klisékkel operáló forgatókönyvet írni, és miért kellett a monarchia végnapjainak nagyvonalú sztoriját ecseri piacivá egyszerűsíteni minden tekintetben? Látványban is. Ha van hatalmas könyv Schmidt Miksa bútorairól, ha a Mágnás Elza-történet és összes vonatkozása elolvasható a kiállítást kísérő kiadványban, akkor ezek az összegyűjtött információk hogyhogy megint megmaradtak saját közegükben, és nem tudtak egy időben teljesen párhuzamosan készülő, de más műfajú produkcióba átszivárogni?

Volt egy bomba sztorink, és lett belőle két, egymásról tudomással nem bíró, felemás produkció (egyébként szuper alakításokkal a filmben, és persze kevés pénzből nem lehet fényűző látványt építeni, de azért akkor is).

Szegény Mágnás Elza megint megfeneklett, a sztorijából nem lett nemzetközi sikerekre esélyes nemzeti bulvár megaprodukció, sőt, a mozik helyett rögtön bemutatták a Dunán.

 

El él

Tudom, hogy nem igaz, nem él, annál nem is lehet halottabb valaki, mint hogy emlékkiállítást rendeznek neki a Nemzeti Galériában. Mintha épp erről szólna a kiállítás, a sok kasza, sakál és kapu között, a nagy, romantikus gondolatról, hogy az élet lényege a halál, a készülődés, várakozás, előszobázás, és hogy okosabban tesszük a vörös és fekete közül a feketére tesszük a zsetonunkat, az lesz a tartósabb, a sötétség birodalmában, a föld alatt eltöltött századok, ezredek, milliók. Mintha El Kazovszkij abban a csodálatos felismerésben töltötte volna el életét, hogy nincs örökkévalóság. Fölösleges online casino azon fáradozni, hogy megőriztessük emlékünket, pár ezredév a gúlákat is elássa, nem hogy a fát, hullámpapírt, vásznat, botokat, selyem madzagokat. Elég annyival tovább élni, amennyivel túlélik azok, akik ismerték őt. Akik most nézik, ezek az ő övei, félretaposott bakancsai. Meg a művei. Az ő arca két felvonás Wagner között.

El nem él. Mégis együtt halunk meg.

Részlet a Dzsan Panoptikumból

Részlet a Dzsan Panoptikumból