​Azért érdekes, mert mintha Tihanyi tényleg értett volna az erőlködéshez. A Kogartban kint megnézhetők most a sikeres képei, az ismerősök, meg néhány kevéssé vonzó darab. Amikor semmi sem az, aminek lennie kellene, pedig ugyanaz a kéz fogja az ecsetet, és nincs semmi baj, az ecset engedelmeskedik. Csak mindegy, valamiért kiüresedik a forma, minden olyan, mint régen volt, csak nincs értelme a vászonnak, mintha egy ügyes utánzó festené a Tihanyi-képeket.

A lélek hiányzik, más semmi. De az a szép benne, hogy ilyenkor is csinálni kell, folytatni és keresni, mint amikor valaki elveszíti a hitét, de minden este térdre ereszkedik, és imádkozik, hátha a szertartás segít, hátha térden állva lehet megtalálni azt, ami elveszett.

Próbálok majd erre gondolni, ha legközelebb Balázs Pétert látom.

Nagyon szép a Nemzeti Galéria épülete főleg így este, kivilágítva. Nappal pedig az utóbbi évek egyik legjelentősebb kiállítása látható benne, amelyik a turistáknak csak úgy, saját jogon tetszhet, a magyarok pedig még azért is rajonghatnak érte, mert kiszabadít a közhelyek fogságából egy életművet, és sokkal szerethetőbbé teszi, mint amennyire mondjuk az eddigi liebling Munkácsyt lehet szeretni.

Így hát igazán nem gondolja senki, aki nem jár gyakran oda maga is, hogy ha felkeveredne ebbe a királyi palotába, a magyar festészet fellegvárába, és nem a pálinkafesztiválkor, akkor egy pohár vizet sem tudna inni a nagy gyönyörködés közben, nemhogy egy szendvicset vehetne valahol. És ha ő nem tud, hát az ott dolgozók se tudnak. Hónapok óta nincs se hideg büfé, se meleg ebéd a Galériában, az ott dolgozók ugyanarra a sorsra jutottak, mint a világtól elzárt másik múzeum, a Kiscelli dolgozói: vagy bevisznek egy rezsót és melegítenek maguknak valami lehetőleg szagtalan ételt, hogy ne lengjen a művészet csarnokában kelkáposztaszag, vagy kilométeres túrákat tesznek egy kifőzdéig.

Nem lehet azt mondani hogy megoldott lenne a magyarok ebédeltetése. Elkeserítő helyzetben vannak az olaszokhoz, franciákhoz képest, és bár a terjedőben lévő menü-rendszer sokat dob a helyzeten, a már megszerzett gyomorfekélyeken és más emésztési panaszokon, vastagbél-rákokon nem segít. De a Várban büfé nélkül hagyni dolgozót, turistát, az az ép elméjű és jó érzésű emberek számára felfoghatatlan. Mit felfoghatatlan, Olaszországban szerintem lámpavasra húznák, azt aki felelős ezért. Magyarországon viszont nyilván most sincs ilyen jellegű felelős pozícióban senki.

Népszálló Zsolnay

Már második éve lehet egy tavaszi hétvégén egész napos program, hogy éppen 100 éve épült budapesti házakat nézzünk nemcsak kívülről, hanem a lakók jóvoltából ilyenkor be is lehet menni, kis kiállítások vannak, eseményekre lehet számítani. Ez a Budapest100.

A résztvevő házak listája nagyon hosszú, ez pedig egy olyan rövid, de nagyon intenzív városházi kegyelmi állapotnak köszönhető, amit Bárczy-korszakként emleget a Budapest történetével foglalkozó szakirodalom.

népszálló archív

Ekkor 1910-13-ig 3 év alatt annyi fővárosi beruházás valósult meg – elsősorban népjóléti (iskolák, kislakásos telepek, műhelyház) – amire sem előtte, sem utána nem volt példa. Ciklusokra bontva építkeztek: egy ciklus kb. egy év volt:  a már jó előre megrendelt terveket egy éven belül elfogadtatták, megépítették, majd átadták.

1912-ben lett készen az a Népszálló, ami azóta is ezzel a felirattal a homlokzatán áll a Dózsa György úton (152.), de ma Módszertani Szociális Központ a hivatalos neve. Eredetileg az ágyrajárók nyomorúságos helyzetén akartak vele segíteni, de már elgondolásakor funkcióban is többszintesen működött. Pénzért is meg lehetett itt szállni, népkonyhaként is működött, gyerekeket is ebédeltettek benne, és átadásakor azért kárhoztatták Bárczyékat, mert túl fényűzőnek találták a kialakítását, Zsolnay falikutakkal, csempeburkolattal, Undi Mariska freskókkal. A freskók és a díszítések nagyobb része mára eltűnt, de a bejárat még őrzi a régi pompát, és a többfunkciós elrendezés is megmaradt.

Aki épületbejárást akar, megkapja, egy 12 éve a krízisközpontban dolgozó munkatárs vezet végig a leválasztott, elfalazott labirintuson, ahol az alagsorban most is ott fekszenek azok a magatehetetlen betegek, akiket az utcáról hoztak be. Eggyel feljebb éjszakai hajléktalanszálló, női-férfi részleggel, anya-gyerek szobákkal. Az most üres, majd 6-tól engedik be azokat, akik éjszaka nem akarnak az utcán maradni.

éjszakai menedékhely

Az emeleti részen a szobák még őrzik az eredeti elrendezést, akkorák, hogy egy ágy fér el bennük, meg egy szék, de itt legalább van ablak. Az alsóbb szinten, ahol betegek vannak, nincs ajtó ezeken az alvófülkéken, feljebb, ahol pénzért (havi 10 000 Ft-ért) lehet lakni, ott van. Az a rész tulajdonképpen munkásszálló.

Valószínűleg felesleges most azon elmélkedni, hogy hogyan képzelték a szociális ellátást 100 éve, és az most milyen állapotban van. Vagy hogy miket lehetett és lehet látni ezek között a falak között főleg éjszakánként. A vezetőnk  mindenesetre elmondta, hogy egyre kevesebben vannak, és egyre kevesebb a pénz is arra amit csinálnak. Néha kapnak egy-egy kollégium leselejtezésekor ágyakat, matracokat de gyakorlatilag mindenre szükségük van, ruhára, takarókra, stb. A leginkább fogyó eszköz az éjszakai ruházat, meg a kanalak. Bárki vihet adományt, a Dózsa György úti portán le lehet adni. És akkor egyúttal meg lehet nézni a zsolnaykat, meg a kaput.

http://bfl.archivportal.hu/id-225-erdei_gy_ngyi_mintaado_polgarmester.html#jegyz41http://

www.bmszki.hu/

Állok Rómában a Guercino kiállításon és mindjárt megüt a guta. Már percek óta szeretnék hozzáférni a címadó képhez (Et in Arcadia ego, mohos koponya, a moh teljesen gerhardt richteresen festve, mint az később kiderül), de a kép előtt van valaki és nem mozdul. Mostanában a nagyobb múzeumokban, érdekesebb kiállításokon állandóan ez van. Teljesen megváltozott a jó kis régi múzeumi koreográfia, ami még tömegek esetében is működött úgy-ahogy: szép, egyenletes tempóban váltjuk egymást lehetőleg libasorban elhaladva a képek előtt. Ehelyett most a fő művek elé mindig odaáll valaki, hosszasan ácsorog,  egész pontosan addig, amíg a nyomorult audio-guide-ja be nem fejezi a fülébe sutyorgást az adott képről. És a legtöbb ember annyira figyel arra mit mond a hang, hogy magát a képet nem is nézi – a Folie Bergére pultoslányának magábafordult tekintetével mered a semmibe, el, valahová a kép mellé. Minthogy fizetett a külön szolgáltatásért, nyilván jogosan álldogál ott, intézményi legitimációval. Azt a nagy figyelemtől nem érzékeli, hogy eközben más kiállításlátogatók idegesen gázolnak át az auráján többször is, de ha érzékelné,  akkor is mi van, ugyan hova álljon? 

Minthogy a múzeum-ipar mindenhol felfejlődőben van, gondolom nemsokára megjelenik majd erre a problémára a megoldás. És érdekes lesz látni, merrefelé megy a világ.  Marad a dolog demokratikus keretek között, csak lesz valami múzeumi kresz, vagy lesznek másolat-kiállítások a tömegnek, az eredeti műveket meg csak a kiválasztottak nézhetik irtózatos pénzekért? Vagy nézheti az eredetit mindenki, csak az olcsóbb jeggyel messziről, a drágábbal meg közelebbről? (Itt persze érdekes keveredés van: több jogot vásárolt, aki többet fizetett (+audio), viszont a nem audiósok két részre oszlanak, aki nem szán rá annyit, de ráférne, meg akit nem érdekel a központi tárlatvezetés, mert túl van azon a szinten.) Mindenesetre ha valamiféle vipes verzió felé menne a világ, én inkább kerülgetem a bamba audio-guide-osokat. De azért akkor is lehetne tenni minden készülékre egy kis matricát: Vigyázat amit nyersz a réven, elveszíted a vámon, vagy: kérjük, ha már foglalja a kép előtti helyet, legalább nézze.

Crassusék biztos minden vasárnap szórtak egy kis pénzt az ablakból. De amit kidobtak, beszedhetik a nagy építtetők utódai: Cecilia Metella mauzóleumába 6 euróért lehet ma is bemenni. Salve Cecilia.

Az előzmény talán ismerős, valakinek feltűnt, hogy a dolgok nem egészen stimmelnek. Ha Giorgio Vasari olyan elragadtatottan tudott mesélni Leonardo Anghiari csatájáról, ha szerinte lehetetlen leírni Leonardo találékonyságát a katonák egyenruhájának megrajzolásakor, és ha hihetetlen az ügyesség, amellyel a lovak formáját és lelkiállapotát ábrázolta, akkor hogyan létezik, hogy az egészet aztán gondosan lemeszelte, és ráfestette a maga egyébként igazán nem is rossz, csak éppen egyenruhában és lóban meglehetősen szegényes csatajelenetét? Persze, frissebb a csata, Marcianóban több mint száz évvel később öldökölték egymást a toszkánok, firenzeiek a sienaiak ellen, mint a mellékelt ábra mutatja, mi győztünk, és lehet, hogy nagy volt a nyomás a nagyherceg részéről, hogy tessék megörökíteni ezt a dicsőséget, de akkor is. Lemázolni Leonardót?

Talán tényleg nincs lemázolva. Az ötletet egy zöld zászló adta a kép felső részén, rajta fehérrel a felirat: CERCA TROVA, keress és találj. Azóta keresnek és remélnek, hogy egy másik falat húztak föl a régi kép elé, Vasarit arrébb lehet tenni, előkerül Leonardo, így legyen. Nem is ez most az érdekes, hanem hogy ennek a műfajnak mennyire bealkonyodott. A festők az utóbbi időben megtagadták a dicső kibelezések és lovasrohamok ábrázolását, átadták a lehetőséget a fényképészeknek, meséljenek ők a gyilkolás gyönyöréről vagy rettenetéről. Közben meg a régiek mintha csak azért ontották volna vérüket, hogy témát szolgáltassanak a festőknek. Aki ma Anghiariba megy, és látja a kiírást, hogy itt terül el a harcmező, annak többnyire nincs sok fogalma arról, hogy ki, mikor, ki ellen indította meg a dicső rohamot, csak azt tudja, hogy az elveszett Leonardóhoz ők álltak modellt. Békévé az emlékezés, pigmentté a vér, jó, hogy leszoktunk Európában a háborúról.

Callahan Harry 1980

A fotográfia történetének legszebb fejezetei közé tartozik Eleanor és Harry Callahan története. Eleve a fényképezés hozta össze őket, de akkor még nem Harrynál volt a gép, Eleanor testvére egy fényképet mutatott a húgának, hogy ez a pasi lökte őt föl a sportpályán. Eleanor meg csak azt látta, hogy jóképű a tettes, randevúzott vele és feleségül ment hozzá.

A neheze, mint mindig, az esküvő után kezdődött, Harry Callahan kedvenc témája lett a felesége, később meg a felesége és a kislánya együtt. Fényképezte őket babakocsiban, kabátban, utcán, kertben, vízben. És, persze, meztelenül is. A rengeteg fénykép lett a tanúja, bizonyítéka, eredménye és példája annak, hogy mennyire tud egy férfi szeretni. Legalábbis ezt szokták mondani.

Mert ma könnyebb azt látni, hogy mennyire tud egy nő szeretni. Ha Harry fényképezni akart, Eleanor soha nem tiltakozott. Nem mondta, hogy most pont van rajta három plusz kiló, hogy utálja, hogy a barátaik mind az ő fenekét nézegetik a galériában, hogy utálja ezt a szemből készült teljes pucérságot. Vagy akár a hátulsót. Nem mondott semmit. Harry mondta, hogy jaj, de szépek a fények, Eleanor pedig már dobta is lefelé a ruhákat. Szerelem.

Harry Callahan 1999-ben halt meg. Eleanor a héten.

Szabó Győző biciklissisakból kinőtt szamárfeje, fotó: Mészáros Zsolt

Szentivánéji álom

William Shakespeare műve alapján, Arany János és Nádasdy Ádám fordításának felhasználásával írta Mohácsi István és Mohácsi János
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Remete Kriszta

“Majd az édes álom pillangó képében. Elvetődött arra tarka köntösében” – helyett fehér burokban mozgó alakok csigalassan vonszolják be az álmot, ha az élet álom. De nem kell megijedni, innentől már gyorsan történnek a dolgok a szombathelyi színpadon, még ha a varázslatokért felelős Puck (Bajomi Nagy György) inkább csak úgy elkocog is, amikor valamit villámgyorsan el kellene intéznie.

A Mohácsi rendezések eddig nem formabontó díszleteikről, vagy jelmezeikről voltak híresek. Bár általában jól működött a látvány is bennük, és az Egyszer élünk mindenfélével telehordott zsinagóga-tere jól rímelt a Velencei Biennále tavalyi győztes német pavilonjára (ami Christoph Schliegensiefnek, a rendezőként inkább ismert, nem sokkal azelőtt elhunyt művésznek állított emléket azzal, hogy rekonstruálták egy templombelsőbe tervezett installációját, (lásd Artmagazin 45, 10.oldal,  Velence felhői)), és A falu rossza kaposvári színpadképe éppen azzal ütött el az átlagtól, hogy a népszínművek festett kulisszáit  hozta vissza, azért  külön a látványokat nem kellett ünnepelni – mindig voltak székek a színpadon. Most a kényelmes üldögélés kiváltságát csak az utolsó jelenetben kapják meg a szereplők, addig állandóan veri őket az eső, mindig vizesek lesznek, hiába a sok vízlepergető kabát, ruha, gumicsizma. Ez a fő díszletelem, az eső, a víz, a köd, a jelmez pedig az ilyen körülményekre kitalált viselet. Végülis létező probléma, hogy miért akkora divat most a gumicsizma: a rendező értelmezése szerint a klímaváltozást kísérő időjárási jelenségek arra utalnak, hogy a fenti világban valami nagyon nincs rendben – valószínűleg kapuzárási pánik mérgezi Oberon és Titánia idők kezdete óta tartó családi életét.

fotó: Mészáros Zsolt

Ettől az ötlettől, az állandó vizezéstől tényleg más dimenzióba kerülnek a színpadon zajló dolgok, (eleve más a színpad levegője), a műanyag ruhák is, bár teljesen köznapiak, ha csak ezeket látjuk, akkor ráébredünk, hogy a futó-, biciklis-, és síruházatok, meg az esőkabátok már létrehozták a maguk külön világát – nekünk, városiaknak a szokatlan outdoor-világ a tündérországunk.

A Mohácsi darabokban mindig élő zenekar játszik, de most a zenekar elhelyezése és környezete is különleges látványelem: majdnem végig magasan a történések fölött üldögélnek, és körfűrész lapok lógnak föléjük. Mivel ők adják a tempót, ők az idő – milyen szörnyű, hogy fogaskerekek helyett már a körfűrész forog.

​Az egyik rajz címe Az aranysarkantyús csata. Seregek, csatamező, sarkantyúk, de mi a bánat az az aranysarkantyús csata? Internet, wiki, 1302 július 11, a flamand gyalogosok tönkreverték a francia lovagokat, mit tönkreverték, lemészárolták őket, pedig váltságdíjat is kaphattak volna a főurakért. A francia seregeket Robert d’Artois vezette, aki Az elátkozott királyokban is szerepel, ökle, mint a szikla, combja, mint a tölgyfa. Nem sokra ment vele, az ő főúri sarkantyúját is begyűjtötték a többi 499 mellé, de idáig már nem jutottam Druonban. Kinéz az ember a falra akasztott kis rézkarc ablakon, emberek, történetek, kalandok várnak rá. Rugdos az ördög az arany sarkantyúval, és azt mondja, amit Ensor: rejtezve kell élni. Nem azért, hogy művészekké váljunk, hanem hogy legalább egy kicsit megismerhessük a világot.