Mucha perel

Nem Alfons (Alphonse) Mucha, természetesen, hanem az unokája, akit meglepő módon Johnnak hívnak. Pereli Prágát, ezer oka van rá, de a legfrissebb, hogy el akarják vinni a városból a nagypapa festményeit. A helyi Feszty-körképet, a Szláv eposz (Slovanska epopej) címet viselőt. Egyszer már elvittek a képek közül ötöt Amerikába, de az ellen nem lehetett tiltakozni. Charles Richard Crane kérésére vitték a képeket New Yorkba és Chicagóba, neki pedig joga volt kérni, hiszen majd tíz éven keresztül adta a pénzt, hogy Muchának csak az alkotásra kelljen koncentrálnia.

Mucha 1939-ben meghalt, és a húsz nagyméretű, körülbelül 6X8 méteres festményt elrejtették. Előbb a nácik elől, utóbb a kommunisták elől. 1963-ban állították újra ki a ciklust Moravske Krumlovban. Aztán jött a gazdasági ésszerűség, hogy Mucha nemzetközi sztár, a legnagyobb művét, amelyen húsz évig dolgozott, látnia kell a turistáknak. Turisták pedig leginkább Prágában vannak, így a húsz képet a krumloviak tiltakozása ellenre Prágába vitték. 2012 óta a Veletržni palotában látható mind a húsz kép. Hogy megérte, hogy többen nézik-e így, vagy jobb lett volna Krumlovban hagyni, és akkor ott fejlődött volna az idegenforgalom, azt nyilván senki nem vizsgálta. Nem is ezért perel John Mucha, hanem azért, mert a képeket megint föl akarnák göngyölgetni, és elvinnék Tokióba, a japán szlavofileknek illetve muchafileknek. John Mucha attól fél, hogy a képek nem élnék túl a kirándulást.

Tekintve, hogy ő csak egy unoka, nem is törődnének sokat a tiltakozásaival és pereivel, ezért Mucha Prága városát viszi a bíróság elé. Hogy a nagypapa azzal a feltétellel adta a képeket a városnak, hogy kiállítótermet építenek köré, és a nagyközönség egy külön ennek szentelt helyen nézheti a szláv történelmet, őshazától apoteózisig. (Közben van egy ismerős jelenet is, Zrinsky védi Szigetvárat a töröktől.) Mivel a város kilencven év alatt sem teljesítette az ígéretét, a képek az unoka szerint visszaszálltak az örökösökre. A tárgyalás a hónap közepén kezdődik, és nyilván elég bonyodalmas az ügy ahhoz, hogy a képek utaztatására ne legyen hatással. Úgyhogy a haszon egyelőre csak ennyi: fölhívták a figyelmet, hogy Mucha nem csak plakátokat tervezett és Sarah Bernhardt-ot rajzolt.

Alfons Mucha a Szláv eposz egyik darabján dolgozik műtermében

Alfons Mucha a Szláv eposz egyik darabján dolgozik műtermében

A rejtély titka

Karácsonyi ajándékként december 23-án rábukkantam az Írók Boltjának egy eldugott szegletében két olyan Donna Leon krimire, amit még nem láttam; alig akartam hinni a szememnek, de mind kettő 2016-os volt, szóval a Geopen kiadó újra elkezdte megjelentetni őket, hurrá.

A Donna Leon könyvekben az a csodálatos, hogy Velencében játszódnak, és azt az illúziót tudják kelteni, hogy kulcsot adnak nemcsak a turisták elől elzárt palotákhoz, lakásokhoz, vagy akár olyan köznapi helyekhez mint egy vegytisztító, és olyan történelmiekhez, mint a La Fenice (vagyis Főnixmadár) Opera, de a velencei őslakosok lelkivilágához is.

A legutóbb lefordított rész, a Ha nincs kegyelem (Wilful Behaviour) 2001-ben jelent meg először, akkor, amikor még friss volt a restitúciós ügyek élménye. A főszereplő, a hűséges felügyelő-férjek maigret-i prototípusát követő Guido Brunetti el is magyaráztatja benne magának, hogyan zajlott a háború előtt és alatt a műtárgyak adás-vétele, hogyan tömörültek kartellbe a velencei műkereskedők, hogyan szorították le az árakat, durvább esetben hogyan zsaroltak ki egész gyűjteményeket azoktól, akik menekülni kényszerültek Mussolini alatt az országból. A nyomozás ebben a részben nemcsak egy éppen aktuális gyilkosság, hanem a régi bűnök ügyében is folyik; az elhallgatás, a múlt feldolgozatlansága miatt akár Budapesten is játszódhatna a történet.

Mondjuk a rendőrségi gépezet, vagy a felügyelő kétségeinek leírásakor, sőt a feleség, a velencei egyetemen angol irodalmat tanító Paola gondolatmeneteit olvasva a Magyarországon élők minden külön kutakodás nélkül rájöhetnek arra is, hogy Donna Leon biztosan nem olasz. A szempontjai teljesen amerikaiak. A Hillary-vereség után pláne érdekes meglátni mi az, amit úgy ráznak le magukról a patriarkálisabb, vagy egyszerűen csak régibb alapokon nyugvó rendszerek mint kutya a vizet.

Donna Leon, Krimiautorin Kšln, 2007 (Foto und Copyright© Bettina Flitner. Veršffentlichung nur gegen Honorar zzgl 7%  MwSt. und Beleg, T 0171-838 06 88)

Donna Leon, 
© Bettina Flitner

Donna Leon szintén eléggé férfias jelenség. Egyébként valószínűleg nem is ezen a néven született 1942-ben New Jerseyben, azt viszont tudjuk, hogy már huszonévesen elkezdte bejárni a világot, angolt tanítva különböző kontinenseken, majd megállapodott Olaszországban, ahol évekig dolgozott Vicenzában az amerikai katonai bázison. (A krimiírói karrier előtti élete sokakat izgatott, Amerikában cikkek, külön erre létrehozott blogok foglalkoztak azzal miért nem lehet tudni semmit a gyerekkoráról, tanulmányairól, stb.)

Donna Leonként egyébként tényleg szinte új személyiséget épített magának, aminek a középpontjában a barokk zene iránti rajongása áll: amióta a könyveiből befolyt jövedelme lehetővé teszi, hatalmas pénzekkel támogatja a barokk zene-játszást. Finanszírozója és társalapítója volt a Complesso Barocco együttesnek, beszállt Cecilia Bartoli Mission című lemezébe, mecénása a Pomo d’Oro zenekarnak, (akik tavaly nálunk is jártak a Zeneakadémián Lezsnyevát kísérve), és társproducere volt a Joyce DiDonato főszereplésével készült Florence Foster Jenkinsről szóló dokumentumfilmnek (nem a Meryl Streep-féle változatnak). Nemrég megjelent egy általa válogatott Vivaldi-cd is.

A velenceiekhez adott kulcsról pedig azért annyit megjegyezhetünk, hogy egyetlen nyelvre nem engedi lefordíttatni Velencében játszódó krimijeit – ez pedig az olasz.

Peter Brook takarói

Itt volt Peter Brook és társulata. Először vicces ambíciónak tűnt díszlet-jelmez szempontból nézni az előadást amit hoztak, hiszen pár színes (piros, sárga, kék) takarót használnak erre a célra. A takarókból lesz palást vagy kupola, attól függ épp mit kell jelezni a Mahábharatából vett példabeszédek alatt.

Aztán mégis ez lesz a legfontosabb, a takarók az egyik jelenetben egy király kincseit jelölik, amiket az a papokra akar hagyni. Jön azonban valaki, aki azt kérdezi a királytól, miért nem inkább a szegényeknek adja amije van. És a király azt mondja: tényleg, és a takarókat rápakolja az első szegény emberre, aki szembejön. Akkor a szegény embert játszó színész az első sorban ülő nézőkhöz fordul, azt kérdezve szegények-e. Aki igennel válaszol kap egy takarót, majd oda is adja az egész halmot, hogy ami felesleges belőle, azt adják a megajándékozottak valakinek, aki mondjuk az utcán lakik, ott a környéken.

Bammm. Pofonegyszerű az átjárás a színház és az utca, a darab és az élet között, és annál nem is lehet költőibben kiüríteni a színpadi teret, mint hogy utána színes takarók alatt aludjanak majd a hajléktalanok a Trafó környékén.

De nem hagy nyugodni, hogy amikor kifelé mentünk, a takarók már gondosan vissza voltak téve a színpadra.

Itt a tél, most volt az év legsötétebb napja, viszont jön a karácsony: menekülő család, istállóban szülő nő stb. stb. Aki visz egy takarót a környékén élő fázó embernek, az jöjjön majd januárban a szerkesztőségbe egy Artmagazinért. Van még a Szent Mártonosból, de kaphat másmilyet is. És persze mi artmagazinosok is viszünk ki az utcára takarókat, lehetőleg olyan színeseket, amilyeneket Peter Brook színházában láttunk.

Részlet a Battlefield című előadásból

Részlet a Battlefield című előadásból

 

Történeti gyerekek

Noha szinte sehol semmi nem hirdeti a Gyerek-kor-kép kiállítást, az ember mégis értesül róla, úgyhogy felverekszi magát a félig már szétkapott Várba, pontosabban a Budavári Palotában a Budapesti Történeti Múzeumba, hogy ott szerda délután közöljék vele: ez a múzeum 4-kor zár. Persze. Meg kellett volna nézni a rendkívül ronda honlapot, hogy kitartó görgetés után pirossal a szemünkbe ötöljön: itt november 1-től életbe lépett a téli nyitvatartás.

A www.btm.hu-t illetően egyébként felmerül a gyanú: lehet, hogy kialakításakor az volt a szempont, lehetőleg konzerválja jónéhány évvel ezelőtti állapotok emlékét mind dizájnban, mind látogatóbarátságban? Aztán a következő, a sikeres nekifutás újabb élményt hoz: lehet, hogy itt a büfé is a múzeumi anyag része? Kádárista utasellátó hangulattal, vajjá szilárdult tejszínhabbal a teljességgel szintetikus somlói galuskán, és tél lévén (hisz láttuk, téli nyitvatartás), fűtetlenresti-élménnyel?

Mi történik itt? A fogadótereket nézve úgy tűnik, amióta az eszemet tudom, semmi. Aztán ahogy tovább haladunk látszik, hogy a Gyerek-kor-kép próbál egy kis életet lehelni a félig szinte már kimúlt múzeum-masztodonba: kedvesen kiírja, hogy tovább kell menni, a kiállítás beljebb kezdődik. Az üdítés bent is folytatódik, ahol ugyan a teremőrnő hangosan kiabálva telefonál, megbeszéli mi legyen vacsorára, látszik, hogy nincs látogatókhoz szokva, de maga a kiállítás pontos dramaturgia szerint épül, és annyi gyerekeknek szóló ötlettel van tele, hogy valósággal hiányoznak belőle a kis csimoták, vagy klapecok (van egy jó szinoníma-gyűjtés a falon), ami egyáltalán nem normális érzés kiállításlátogatói pozícióban.

A között az 5 ember között, akik még erre szánták a koradélutánt, nincs gyerek, úgyhogy nyugodtan el lehet tölteni egy órát a műveket nézegetve, hogy a végéről visszatekintve aztán kiderüljön: ennek a kiállításnak pont ez a tanulsága. Azt gondolnánk a gyerek hálás téma, de akármilyen ügyes kézzel örökítik meg őket, akármilyen remekmű születik is, az sehol se lesz egy élő gyerekhez képest. Akiket itt összegyűjtve látunk, mind fölnőttek, megöregedtek, sőt a legtöbben meg is haltak már; ennek tudása szomorú rezignációt ad. Egyetlen kép tudja csak betölteni itt rendesen a funkcióját (amikor a művész fel tudja venni a versenyt magasabb erőkkel), egy halott kisbabát ábrázoló barokk festmény.

A többi a KDNP népesedéspolitikájának szekértolója csak: szeretkezz (gyerekcsinálási szándékkal), ne pedig kiállításokra járj!

Gyermek ravatalkép

Gyermek ravatalkép

Ferenczy az időben

Divat vagy legalábbis szórakozás mostanában mindenféle fényképeken vagy filmrészleteken az időutazókat keresgélni. Jönnek az utcán egy régi fekete-fehér felvételen, és az egyik nő mintha mobiltelefonálna, füléhez tartja a kezét, és beszél. A másik képen egy csapat ember, csupa régi figura, kalapos, felöltős úr, és van köztük egy laza, napszemüveges fazon, aki mintha a mából került volna oda.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

De miért lenne mindez folyton csak fekete-fehér? Ferenczy Károly most Kieselbachnál látható képein egy kalapos ember bámulja meredten az okostelefonját, nyilván a híreket böngészi. A másik képen, a vörös fal előtt ugyanez a kalapos nagy fehér újságban olvassa a legfrissebbeket. Ma még hiába szorult vissza a nyomtatott sajtó, értjük, mi történik, de talán már megszülettek azok a gyerekek, akik egy évtized múlva azt kérdezik az édesanyjuktól: mit csinál a bácsi?

Mozi a mozaikban

Monreale, apszismozaik, Pantokrátor (ítélkező) Krisztus

Monreale, apszismozaik, Pantokrátor (ítélkező) Krisztus

Talán más is érzi ezt, hogy nem tud eléggé közel kerülni a mozaikhoz. A szó szoros értelmében sem, fent van, törik a nyakunk, tátva marad a szánk, bambákká válunk, ahogy próbáljuk megjegyezni a Pantokrátort, hogyan is tartja a kezét. Így is maradunk, kimegyünk az arany plafon alól, reméljük, hogy emelkedett valamicskét a lelkünk. De valahogy minden gyanúsan a levegőben marad, Péter és Pál, meg ez a sok, nehezen kisilabizálható nevű szent, Julianus és Cataldus, György és Balázs. Minden és mindenki elvész egy fél óra múlva, csak valami nagy összbenyomás marad. Az meg kevés. Biztosan az a baj, hogy nem lehet eleget bent maradni a templomban. Mégis egy hely, ahová belépőt veszünk, vagy legalábbis úgy viselkedünk, mint a jegyvásárlók, jár húsz perc, fél óra, de annyi semmiképpen sem, hogy megnézzük a képeket, elolvassuk a feliratokat, megértsük a történeteket. Pedig nyilván segítene, ha tudnánk mi az, amit látunk. Van egy első szintű megértés, hogy mi van a képen, és többnyire már eddig sem jutunk el. Glóriás fazonok csinálnak valamit. Hatszáz éve nézik, biztosan okkal. Beállunk a sorba, bölcsőtől a sírig ott vonulunk, és nézzük a falat.

Palermo, Capella Palatina

Palermo, Capella Palatina

Monreale, a bálványok leomlása jelenet

Monreale, a bálványok leomlása jelenet

Dylan aláírása

Bob Dylan: Cassandra

Bob Dylan: Cassandra

Persze, mindannyian tudjuk, hogy aláírásokat veszünk (veszünk?), az izgatja a gyűjtőt, nem a kép. De nem kellene valahogy fellázadni időnként a művészet nevében? Térjünk már észhez, és ne a nevet nézzük az alsó sarokban, hanem a képet magát.

Persze, hogy szeretjük Bob Dylant, még a Nobel-díját is szeretjük, még mindig jobb, mint ha Murakami Haruki kapta volna. Mondjuk, ha jövőre Leonard Cohent tüntetik ki, akkor lehet, hogy valami elcsúszott a világban, de ez legyen a jövő gondja. A most gondja, ha gond, hogy vajon változnak-e Bob Dylan festményeinek és printjeinek árai, amikor papírja van róla, hogy zseni. Ha eddig 10ezer dollárt ért egy aláírt print, akkor holnaptól mennyit? Nyilván többet, senki nem fogja azt mondani, hogy na, lebukott, ez csak egy költő, nem festő. De mennyivel lett jobb festő vagy rajzoló, attól, hogy jobb költő lett?                 Persze, csak szeretnék gúnyolódni. Ha volna 10ezrem, vennék rajta Bob Dylant. Betenném a kamrába, és várnám a hideg napokat.

 

Mona Lisa pusszant

Tehetünk úgy, mintha tényleg foglalkoztatna bennünket, hogy ki is volt Mona Lisa, ha egyáltalán így hívták, de igazából teljesen mindegy. Viszont hiába teszünk úgy, mintha nem érdekelne, ki is volt Marilyn Monroe, mert egyáltalán nem mindegy. Lehet, hogy ez a különbség portré festészet és fényképészet között: az egyik a művészről szól, a másik a modellről. Hányan ismerik föl George Barris művészetét, az ő kíméletes szűrőit az utolsó Monroe-sorozaton? Körülbelül sehányan. De azt mindenki tudja, ki van a képen. Maga George Barris is ezzel vágott föl, hogy amikor utoljára nyomta le a gombot, Marilyn puszit küldött neki, cuppantott, ez a tiéd George.

marilyn-puszit-dob

Most, hogy meghalt George Barris, arra gondolok, az ő puszijával senki nem dicsekszik.

 

 

http://www.georgebarrisphotos.com/collection?lightbox=i19wkj

Adios Pablo!

Kábé minden nap fölteszem magamnak a kérdést, amikor a telefonom lezárt képernyőjére nézek, hogy vajon miért. Miért tettem ezt a Picassót a készülékre. Anya és gyermeke. Valószínűleg azt válaszoltam volna, ha szoknék válaszolni az önmagamnak föltett kérdésekre, hogy a gyerek miatt. Mert annyira olyan, mint maga Picasso, de nem mint a képet festő, 1907-es Picasso, hanem mint aki lett belőle, mondjuk nyolcvanéves korára. Hogy van ebben valami furcsa jóslat is, meg nem ilyennek ismerjük, nem gyereknek, hanem bikának, torreádornak, modelljét néző festőnek. Ha tetszik: szexuálisan túlfűtött majomnak.

Bezárás előtt még egyszer megnéztem a kiállítást, és rájöttem, miért szerettem a képet. Nem a majom miatt, hanem a színeiért. Aminek persze nyoma sincs a telefonon, hiszen már csal a fotós gépe, csal az ő számítógépe, amelyen korrigálni próbált, és csalt a telefonom is, ez már csak ilyen. Nincs benne semmi újdonság., holnaptól megint csodálkozhatok, miért is van éppen ez a kép a telefonomon, aztán majd lecserélem, elfelejtem, talán soha többet nem is látom. Szervusz, Pablo, köszi, hogy itt voltál.

Pablo Picasso_ Anya és gyermeke 1907

Meglenne az Építészeti Múzeum ideális helye

Néhány hete a 444-en jelent meg ez a hír: Lebontják a Budai Vár legocsmányabb épületét. Az ember kíváncsi lesz, mi nyerheti el a legocsmányabb jelzőt a legmenőbb portálon, és akkor jön a hidegzuhany, mert újra szembesülni kell azzal, hogy a véleményvezér mainstream portálok ízlése és tájékozottsága művészeti kérdésekben néha kurucinfó-kompatibilis. Már mutatott erre jel (lásd a Szabadság téri szobor elleni ordítós performance fogadtatását http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/scream_scream_scream.2571.html?pageid=119), de ez a mostani azért még kétségbeejtőbb, mert a szóbanforgó épület a Vár egyik legnagyobb építészeti értéke. Építészek, művészettörténészek és laikus érdeklődők zarándokolnak hozzá, hogy láthassanak valami olyat, ami a hetvenes évek hazai viszonyai között is zseniálisnak nyugodtan nevezhető, nemzetközi jelentőségű megoldást tudott adni arra a problémára, amit egy elektromos teherelosztó központ korszerű kialakítása, de főleg elhelyezése jelentett. Ugyanis a Vár történelmi szövetébe kellett beilleszteni, az Országos Levéltár historizáló épülete és egy klasszicista lakóház közötti házhelyre. (Mert ahhoz közel kellett  elhelyezni, ahová az 5o-es években, amikor még szempont volt, hogy jól védhető helyen legyen, az elődjét telepítették.)

Van tehát egy 1979-es csúcstechnológiával létrehozott, ötszintes (ebből 2 a föld alatt) épületünk, olyan kialakítással, részletekkel, amiket az egész szakma védendő értéknek tart. Igaz, most kicsit lepusztultnak tűnik, hiszen 2oo7 óta üresen áll, és rondán néz ki az üvegfelületeire később felvitt fólia. Az elbontása viszont még annál is többe kerülne, mint a Mamut melletti szinte tömör beton ipari épület (az ún. Melegpörgető), amit heteken keresztül igyekezett számtalan munkagép megsemmisíteni, hogy az ember már tényleg azt érezte, oké győzzenek a keselyűk és múljon ki végre ez az ipari műemlék mamut, mindegy hogy szuper új funkciókat lehetett volna adni neki.

Szóval szerencsére a mi épületünk még áll, bár kormányhatározat írja elő a lebontását. Funkciója is lehetne, hiszen az évek óta otthontalan Építészeti Múzeum, aminek az anyaga sanyarú körülmények között hányódik különböző, egyáltalán nem erre a célra kialakított raktárakban, nyugodtan ideköltözhetne, fogadhatna kutatókat, látogatókat, őrizhetné azokat a terveket, hagyatékokat, amiket most felelősen gondolkodó örökösöktől meg sem kap. Nem kellene milliárdokat költeni, sem a bontásra, sem az újabb építésre.

És az önző szempont: nem kellene az ablakomból a Várnak ezen a részén is naponta milliókért álló darukat néznem, mint ahogy nézhetem őket hónapok óta a Karmelita kolostornál…

http://www.kiscellimuzeum.hu/orszagos_villamos_tehereloszto

 

Virág Csaba épülete, az 1979-ben átadott Országos Villamos Teherelosztó Központ

Virág Csaba épülete, az 1979-ben átadott Országos Villamos Teherelosztó Központ

(Köszönet a témáért Kortárs Építészeti Központnak.)