Múzeumi kérdés

Vehetjük készpénznek, hogy minden művészet alapja a fonás. Mert a különböző elemek egymásba kötése mindenre jó: lehatárolja a teret, olyasmit hoz létre, ami benn tartja a hőt, vagy egyszerűen csak takar.

kő a cividalei Museo Christiano e Tesoróból

kő a cividalei Museo Christiano e Tesoróból

De mi volt előbb, ez a cividalei kő, amit az ottani Dóm múzeumában lehet látni, vagy az Olaszországban szinte mindenhol kapható rácsos sütemény?

crostata

crostata

Hosszú élet

Most is gyönyörű ember, ahogy botra támaszkodva érkezik a képernyőre. Varga Imre. Tulajdonképpen soha nem tudta az ember, mit gondoljon róla. Tényleg fityiszt mutatott a kommunistáknak? Kun Béla a lámpavas alatt vezényli a rohamot. Károlyi a gótikus ív árnyékában, mondjuk, ebben nehéz meglátni a fityiszt, Lenin a kapuban. Művei mára a Szoborparkba kerültek, mint egy elmúlt és nevetséges rendszer elmúlt és nevetséges emlékei. Most pedig jön a képernyőn, szép kabátban, botra támaszkodva, és arról beszél, amiről azelőtt nem szokott, hogy ciszterci diákként Teleki Pált rajzolta az osztályban.

Az ember azt hinné, hogy a hosszú élet nem nagy előny a 20. században, előbb vagy utóbb hibázott az ember, ha meg akart maradni. De úgy is nézhetjük: mindig lehet valamire emlékezni, amit épp el lehet mondani a mindenkori kamera előtt.

itt

 

 

Félsikerek

Mágnás Elza a ravatalon 1914 Schmidt Miksa rajza

Mágnás Elza a ravatalon 1914
Schmidt Miksa rajza

Vajon mi értelme volt a Kiscelli Múzeumban kiállítást rendezni Mágnás Elzáról, úgy, hogy nem volt eredeti tárgy (talán egy börtönnapló-bejegyzést kivéve), amit ki lehetett volna tenni? Egy fehérbe öltöztetett, koporsóban fekvő viaszbaba a fő attrakció. Ha valaki a Fővárosi Képtár festményeit nézegetve (még január 9-ig) odatéved egy bordó függönnyel keretezett fotó melletti ajtóhoz, ami a múzeumalapító Schmidt Miksa feltételezett valamikori hálószobájába vezet, átmehet a templomtérbe, mondjuk egy rendkívül ronda, drágának és feleslegesnek tűnő, újonnan épült vashídon, és akkor jut a Budavári Labirintust idéző, borzongatónak szánt kiállításba.

Mágnás Elza ugyanis a várostörténeti múzeumot alapító Schmidt Miksa szeretője volt, akinek meggyilkolása az első világháború kitörése előtti Budapest legnagyobb szenzációja lett, az akkori bulvárújságírás tetőpontja, cselédsorból kiemelkedő orfeumi nővel, koporsószexet kedvelő bútorgyáros kitartóval, több szeretőt tartó gyilkos, és gyilkosságra felbujtó házvezetőnővel, gyilkossal, akiből talán lenin-fiú lett, több tízezres tömeggel a temetésen, a kiscelli kastélyból látható síremlékkel, és mindennel ami egy évtizedeken keresztül újra-újraéledő nagyvárosi legendához kell.

Ha az eddigi kiállításoktól elütő vállalkozás valami új stratégia része lenne, ami nagyobb számú látogatót szeretne a Kiscelli Múzeumba vonzani, akkor viszont az nem érthető, miért nincs a kiállítás valahogy összekötve a nemrég bemutatott Félvilág című filmmel? Ami meg azt a kérdést veti fel: ha az élet írt egy szuper történetet, akkor miért kellett a tényeket teljesen figyelmen kívül hagyó, elhasznált filmes klisékkel operáló forgatókönyvet írni, és miért kellett a monarchia végnapjainak nagyvonalú sztoriját ecseri piacivá egyszerűsíteni minden tekintetben? Látványban is. Ha van hatalmas könyv Schmidt Miksa bútorairól, ha a Mágnás Elza-történet és összes vonatkozása elolvasható a kiállítást kísérő kiadványban, akkor ezek az összegyűjtött információk hogyhogy megint megmaradtak saját közegükben, és nem tudtak egy időben teljesen párhuzamosan készülő, de más műfajú produkcióba átszivárogni?

Volt egy bomba sztorink, és lett belőle két, egymásról tudomással nem bíró, felemás produkció (egyébként szuper alakításokkal a filmben, és persze kevés pénzből nem lehet fényűző látványt építeni, de azért akkor is).

Szegény Mágnás Elza megint megfeneklett, a sztorijából nem lett nemzetközi sikerekre esélyes nemzeti bulvár megaprodukció, sőt, a mozik helyett rögtön bemutatták a Dunán.

 

Nemcsak Ganymed

Van most Bécsben két terem amiben rendes misztikus élményben lehet része annak, aki hajlandó odautazni, megvenni a 34 eurós jegyet, és beözönleni a tömeggel a Kunsthistorisches Múzeum december 16-án még utoljára látható programjára. Itthon is ment ez a múzeumokba életet lehelő sorozat, az akkor még látogatható Szépművészetiben; most csak Bécsben fut Ganymed dreaming címen. Aki nem tudná, a lényeg, hogy egyes kiválasztott képekhez vagy irodalmi, vagy zenés produkciók készülnek. Például Vermeer A festőművészet című képe előtt most Gryllus Dorka arany csizmában, csillogó tokba tett mobiltelefont szorongatva mond el egy szöveget (szólok, hogy persze németül), ami a műkereskedelemben használatos proveniencia (a művek előélete) fogalmát tekeri, csavarja, miközben ránk hozza a frászt: mi lenne ha legördülne a képen látható függöny, és örökre le kellene mondanunk arról a fényről, ami a képen a függöny mögül jön?

Egy másik teremben zongora van, meg matracok és félhomály, az olasz zongoraművész (Marino Formenti) mindenkit meg is kér, hogy feküdjön vagy üljön le, és lehet választani mit játsszon. Amikor mi voltunk, a közönség Schubertet akart, úgyhogy az is lett. A zongora hangját direkt letompították, a fény eleve kevés, így Giorgione Laurájának, Tiziano, és Rubens vörös hajú nőinek, Bellini kendőt próbáló szerelmének arcai derengenek felénk a falakról, illetve egy idő után nem is derengenek, néznek minket, igaziból, esküszöm, élnek. Csak a zongorista lába dereng, mert a matracon fekve egész közel van, és az is arany.

Én régóta mondom, azóta, amióta egyszer Pipilotti Rist egyik videóját Velencében egy templom mennyezetére vetítették, és fekve lehetett nézni, hogy matracokat a múzeumokba!

Dorka dereng

Dorka dereng

Bataclan

A boulevard Voltaire 50 alatt álló épület 1864-ben lett készen Charles Duval tervei alapján. Nevét Offenbach Ba-Ta-Clan című, kínai témájú operettjéről (inkább operaparódiájáról) kapta, ami akkoriban szinte végigsöpört az összes párizsi színházon, akkora siker volt. Az épület emiatt lett pagodaformájú, de később, a folytonos átalakítások nyomán a kínaizáló elemek lekoptak róla. Eredetileg a földszinten kávéház és színház volt, az első emeleten pedig táncolni lehetett. Az 1870-es  porosz háború alatt ide hozták a sebesülteket. Színpadán fellépett Edit Piaf és Maurice Chevalier is.1926-ban mozi lett belőle, ami 1969-ig üzemelt, utána rockkoncertek helyszíneként kezdett működni.

Bataclan

Az

Az új homlokzat

 

El él

Tudom, hogy nem igaz, nem él, annál nem is lehet halottabb valaki, mint hogy emlékkiállítást rendeznek neki a Nemzeti Galériában. Mintha épp erről szólna a kiállítás, a sok kasza, sakál és kapu között, a nagy, romantikus gondolatról, hogy az élet lényege a halál, a készülődés, várakozás, előszobázás, és hogy okosabban tesszük a vörös és fekete közül a feketére tesszük a zsetonunkat, az lesz a tartósabb, a sötétség birodalmában, a föld alatt eltöltött századok, ezredek, milliók. Mintha El Kazovszkij abban a csodálatos felismerésben töltötte volna el életét, hogy nincs örökkévalóság. Fölösleges online casino azon fáradozni, hogy megőriztessük emlékünket, pár ezredév a gúlákat is elássa, nem hogy a fát, hullámpapírt, vásznat, botokat, selyem madzagokat. Elég annyival tovább élni, amennyivel túlélik azok, akik ismerték őt. Akik most nézik, ezek az ő övei, félretaposott bakancsai. Meg a művei. Az ő arca két felvonás Wagner között.

El nem él. Mégis együtt halunk meg.

Részlet a Dzsan Panoptikumból

Részlet a Dzsan Panoptikumból

Vonalak között

Van az a világ, amelyikben felnőttünk, és amelyikben a boldog vagy boldogtalan gyermekkorunkat eltöltöttük. Nagy, fehér lapokon vaskos fekete vonalak, és nem is volt más dolgunk, mint fogni a színes ceruzákat, és a vonalak közötti részt szépen, gondosan, egységesre kiszínezni. Tudtuk, mit csinálunk, amikor a kifestőnek nevezett színezőket töltögettük: együttműködünk. Van egy ismeretlen Alkotó, aki meghúzza a vonalakat, és vagyunk mi, akik segítenek neki, színessé teszik a képet, tartalommal töltik meg a formát, életté színesítik a lehetőséget.

Aztán megtanultuk, persze, hogy az élet nem ilyen, nincsenek vonalak, kontúrok, csak foltok, nincsenek világos határok, csak egymásba mosódások, el kell hagynunk ezt a szépséges reneszánsz elképzelést, hogy szénnel, tollal el lehet választani a formákat egymástól, meg lehet teremteni az embert vagy a tájat a semmiből. Vagy meg lehet ragadni ebben is, mint Csontváry tette a maga vaskos, nehéz kézzel megfestett girbegurbáival, de hát tudjuk, amit tudunk, látomásos művészet, fejekben sugdosó hangokkal.

Aztán az ember utánamegy, vagy csak odatéved, mondjuk Mostarba, hogy lássa, miből lett a híres kép, vagy csak magáért a hídért, a világ felrobbantott és újjá épített öröksége, és mit lát. Nem a hidat, az semmi. Hanem azt, hogy ez nem látomásos művészet, nem a vonalak imádata, nem a Raffaellóval versenyezni akaró amatőr tébolyult világa, csak a hétköznap, a valóság, az igazi.

Mostar, kis híd

Mostar, kis híd

Mostar, öreg híd

Mostar, öreg híd

A római híd Mostarban, 1903 olaj, vászon, 92 x 185 cm Janus Pannonius Múzeum, Pécs

A római híd Mostarban, 1903
olaj, vászon, 92 x 185 cm
Janus Pannonius Múzeum, Pécs

Holttest a szekrényen

Piero di Cosimo: Nimfát sirató szatír (előtte Prokrisz halála) London, National Gallery

Piero di Cosimo: Nimfát sirató szatír (előtte Prokrisz halála) London, National Gallery

A festészet történetének egyik legrejtélyesebb képe. Mitológiai jelenetként értelmezték sokáig, a vadabb teóriák szerint alkimista allegória, a legnagyobb valószínűséggel helytálló feltételezés pedig nem is témájára, hanem funkciójára vonatkozik: hitvesi hálószoba berendezés, festett kelengyeszekrény (cassone) oldala, vagy teteje lehetett egy előkelő palotában, ezeken szoktak a házassági köteléket erősítő, vagy a leselkedő veszélyekre figyelmeztető történeteket megjeleníteni. Ha elfogadjuk az eredeti verziót, Procris siratását látjuk, vesztét a féltékeny leselkedés okozta, férje tévedésből vadnak nézte és dárdájával halálra sebezte. Egy művelt, Ovidiust nagy valószínűséggel ismerő (vagy legalább hallomásból ismerő) valaha volt fiatal nőnek ezt a jelenetet kellett néznie, tanulságát az eszébe vésni mindig, amikor világos volt a hálószobában, vagy amikor cassonéjára esett a fáklyafény. Elég brutális témaválasztás, és csak remélni tudjuk, hogy azért ilyen brutális, mert a menyasszony makrancos lehetett, esetleg apja kedvence, lovagló, vadászó, olvasó, majdhogynem fiúsított lány, akinek nehezére esett elfogadni, hogy a házasságban nincsenek ugyanolyan jogai, mint a férjének. Több sebből vérző, torkonszúrt halott nőalakkal kellett riogatni, hogy otthonmaradjon. A festő minden esetre a lánnyal volt, ilyen poétikus siratás jelenetet nem ismerünk többet. Csak a történet női oldala jelenik meg, a szerelmi, erotikus és vadászó őrjöngést megtestesítő alakok mind lenyugodtak, a szerelem el is pusztult, a szex barátsággá szelídült, a vadászebből hűséges őrző kutya lett. A londoni National Galleryban tanyázó kedves arcú szatír füle pedig pár száz év múlva a Gyűrűk ura filmváltozatának tündéire örökítődött.

MAJK

Kamalduli szerzetes háza, Majk

Kamalduli szerzetes háza, Majk

Ilyen ház nincsen. Ilyet nem építenek, csak rajzolnak. Balkezes művészek, kicsit puha ceruzával. A bal sarokban kezdik, és tolják a cerkát, megrajzolják a körvonalat, aztán elhelyeznek benne egy oválist, mondjuk így: a normális helyen. Aztán egy másikat a tökéletes ponton, amit senki nem ért, hogy miért is épp az a tökéletes pont, de tényleg az, bárhol másutt nem volna a helyén.

Aztán jönnek bele majd rajzolt lakosok, kamalduli szerzetesek, akik egy évben csak kétszer három napig beszélhetnek, ha van kedvük, de nyilván nincsen, majd talán jövőre. Vagy grófnők, akikkel elbánik az élet, és ők mégis maradnak, mert itt vannak otthon. Nekik pont jó ez a ház, amelyik nincsen, csak rajzolták, jól érzik magukat benne. Nincs rajta ajtó, nem kell kijönni.

Nem egy malomban

Utolsó nap, Perlrott Csaba Vilmos- és Németh Ágnes-kiállítás a Művészetmalomban. Amint belépünk látszik, lesznek érdekes részletek, úgyhogy rögtön kérdezem a teremőrt lehet-e fotózni. Nem. Jó, hát szerintem Perlrott Csaba még nem annyira ismert világszerte, hogy ne tenne neki jót, ha minél több helyen jelennének meg a képei, egy-egy jellegzetes motívuma, emberek megosztanák, valamennyire téma lenne, hiszen a kiállítás nem volt túlhirdetve, de oké, valami miatt ezek a dolgok nem a logika mentén dőlnek el, az intézmények nehéz helyzetben vannak, pénzt kérnek a fotóért, úgyhogy nyomás fotójegyet venni. Ám kint a kedves jegypénztárosnő alig meri kimondani, hogy van fotójegy, de az: 15000 forintba kerülne.

euro

Aztán végignézve az casino online anyagot, a néhol teljesen esetleges rendezést, azokat az egymás mellé helyezéseket, amiben semmi értelmet nem tudok felfedezni, meg az egyre rémületesebben gyengülő festői teljesítményt (a korábbi években készült darabok között vannak persze a magyar cézannizálás egészen rendkívüli példái is) felébred a gyanú, lehet, hogy nem véletlen a védőár, aki meghatározta, az is úgy látja, tényleg jobb, ha ennek a kiállításnak nem viszik hírét lelkesen fotózgató látogatók.

Pedig kár ennyire félni. Noha a Czóbel-kiállításnak ugyanezek voltak a bajai – nem elég koncepciózus válogatás és rendezés, gyenge katalógus – azért a művek nagy részének közönség elé bocsájtása fontos dolog, aminek lehetne örülni. De ma már mások a kiállításlátogatási szokások, másképp terjed egy-egy művészeti esemény híre. Kár lemondani azokról, akik mondjuk pont a fotók megosztásával vitték volna hírét Perlrott Csaba Vilmos kevés világraszóló képének. Mert azért nem egy Matisse, és nem egy Cézanne. Ha a fotójegy árkalkuláció esetleg inkább ilyenfajta félreértésből eredne.