Barokkok

Tegnap zárt az itáliai barokkot Caravaggiótól Canalettóig bemutató kiállítás, és teljesen véletlenül tegnap este a Zeneakadémián régizene koncert volt, pont barokk, de csak a második résznél, amikor énekesek jöttek a színpadra, és Händel-áriákból összeállított kis történetet adtak elő, és a fiú Rinaldóként arról énekelt, hogy jobb kis ligetekben pásztorként megpihenni, mint fényes palotákban az elvárásoknak megfelelni, szóval csak akkor vált hirtelen átélhetővé, hogy mi is a közös ezekben a különböző barokkokban.

Az állandó szerepjáték. Hogy mindig beöltöznek valakinek, hol antik hősöknek, hol bibliai alakoknak, hol árkádiai pásztoroknak, a festők élőképekbe rendezik a barátaikat, szerelmeiket, anyukájukat, bár az élőkép kifejezés elég furcsán hangzik például a Judit- és a Salome-történetek esetében, ahol a levágott fejek néha önarcképek. (Ha tálcán van a fej, akkor Keresztelő Szent János, ha a nő a hajánál fogva tarja, akkor a nő Judit, a fej Holofernész.)

 Salome Keresztelő Szent János fejével, ami tulajdonképpen önarckép

Salome Keresztelő Szent János fejével, ami tulajdonképpen önarckép

Érdekes élet lehetett akkoriban Rómában, ahol bíborosok palotáiban szerződtetett zenészek hosszú órákon keresztül adtak elő mitológiai vagy bibliai történeteket, lehetőleg kasztráltakat is felléptetve, és lehetőleg az események érzelmi vonatkozásaira koncentrálva, ahol recitativóban gyorsan túljutottak az eseményeken, hogy jöhessenek végre az ujjongó szerelmes, az őrjöngő féltékeny, vagy a magábazuhantan fájdalmas áriák, aztán pedig a vendégek elmentek megnézni a házigazda műtárgy-gyűjteményét, és mondjuk a palotabejárás végén egy külön online casino kis elfüggönyözött fülkéből eléjük tárult az a Caravaggio, ami ma Keresztelő Szent Jánosként függ egy-egy múzeumban (úgy értem a különböző változatok, hiszen több is készült belőle), de igaziból egy nevetgélő fiúakt, aki állatszőrön ül és egy kost húz éppen magához.

állítólag ő Keresztelő Szent János, még gyerekként

állítólag ő Keresztelő Szent János, még gyerekként

Semmi sem az aminek látszik, egy kor, ami nem volt elégedett azzal az életesemény-mennyiséggel, ami főszereplőinek, a művek megrendelőinek adatott: a hülye reformáció miatt nem lehetett ágyasokat tartani, illetve inkább csak fiú ágyasokat, amiből nem lehetett gyerek, nem lehetett annyira nyíltan fittyet hányni a katolikus direktívákra, megjelent hát az a metaélet, ami aztán műtárgyak tömegét hívta életre, hogy ha már nem lehet igazán, nyíltan tobzódni, mint egy Gyula pápa, akkor is át lehessen élni az őrjöngő szerelmet, ki lehessen élni a tébolyult hatalomvágyat, és meg lehessen bánni a gondolatban százszor elkövetett bűnöket. És katolikus királyként (ha nem is a legkatolikusabbként, mert ő azért teljesen elborult) vissza lehessen vágyni abba a korba, amikor még nem volt ez az egész bűn-tematika, és Apollónnak öltözve lehessen kergetni a nimfákat, hogy aztán az utókor ne értse teljesen jól, miért is hívták Napkirálynak XIV. Lajost.

Denim

 

Annak is lehetne örülni, ha kiderülne, hogy egy zseniális hamisítóról van szó, aki akkora fityiszt mutat a világnak, hogy farmerba öltözteti a 17. századi figurákat. Az emberek pedig inkább neki hisznek, és rájönnek, hogy minden igaz, amit az okosok susognak, a jeans szóban Genova rejtőzik, a denimben pedig Nîmes. Mire a farmer nadrág, ahogy nálunk mondják, divatba jött, már 300 éves múltja volt, és a kék vászon

valóban a csórók viselete volt.

A kék farmervásznak mestere: Utcagyerek lepénnyel 1680-90 körül Párizs, Galerie Canesso

A kék farmervásznak mestere: Utcagyerek lepénnyel 1680-90 körül
Párizs, Galerie Canesso

Az a különös a Caravaggio-kiállításon látható képen, hogy a fiú farmer kabátja abszolút divatos, szakadt, koptatott, vagyis miket beszélek, csak kopott, nincs pénze másikra, a kínai tömegtermelés még nem indult meg. Akik szeretnek az casino inka istenekben földönkívülieket látni, némafilmeken a fülüket fogó asszonyokban pedig mobiltelefonáló űrkémeket, nyilván

most is boldogok: újabb bizonyíték az időutazásra, 1650-ben egy ismeretlen festő 20. századi ruhákban festette le a kortársait. Miért pont ez a ruhadarab élte túl a századokat, miért nem a nagy gallér, búbos kalap, kunkori orrú cipő? De nézhetjük fordítva is: semmi sem fontos, csak a divat. Van egy festő, jó, de nem nagyon izgalmas portrékat festett, soha senkit nem érdekelt a munkája, elfelejtették a nevét is, és csakis attól, hogy farmerban festette le a szegényeit, most itt üldögél nálunk, Caravaggio és Mattia Preti között. Micsoda másodvirágzás! Főleg úgy, hogy az első virágzás elmaradt.

(Szépművészeti Múzeum, Caravaggiótól Canalettóig, 2014. február 16-ig)

Vízkereszt, amit akartok

a Borromini-féle Sta Agnese templom és a léggömbök
Elismerem, hogy kell némi italománia ahhoz, hogy az ember a római vízkereszt ünneplésében is az olasz ízlés nagyszerűségét lássa meg, de a mánia megvan, és akkor miért is ne. Lehet, hogy más táján a világnak azt mondanánk, fejünkhöz kapva, hogy hová züllött a világ, az örökkévaló nagy művek árnyékában színes léggömböket eregetnek, de szerencsére nem vagyunk más tájon. A Navona a helyszín, Borromini kupolája, amit látva védekezően emeli föl a kezét Bernini Rio de la Platát jelképező alakja, jaj, mindjárt beomlik. A barokk fehér márványokban hullámzik, és a vetélkedő művészek civakodása épületté és szoborrá válik.20130110-223227.jpg

​De nem érti meg teljesen az ember a Navonát sem, ha nem látja egyszer így, porchettát áruló lakókocsikkal övezve. Az élet könyököl ki a lakókocsik ablakán, a sült disznófej szemének helyén a valóság bámul ránk, vagy mi bámulunk a valóságra: nincs különbség a felfújható Spongya Bob, Barbapapa és a duzzadó izmú márványok között. Az egyik tartós, a másik mulandó, de mindegyik értünk van.

A lónak is két ballába

Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése

Rettenetesen apolitikus vagyok, nekem még az új alkotmány is tetszik, mert legalább megnézhettem eredetiben a parlamenti Honfoglalást a Nemzeti Galériában, valamit valamiért. Csak épp a Honfoglalás maga nem tetszik, vagyis próbálom négyzetcentire felosztani, hogy mekkora hányada igen és mekkora nem.
Az elején a föld, a fűcsomók, hátul a párába halványult messzeség, az igen. Párducos Árpád párduca a nyakába vetve, az profi. De a hangsúlyos részek mind olyan meghökkentők. Continue reading