Nemcsak Ganymed

Van most Bécsben két terem amiben rendes misztikus élményben lehet része annak, aki hajlandó odautazni, megvenni a 34 eurós jegyet, és beözönleni a tömeggel a Kunsthistorisches Múzeum december 16-án még utoljára látható programjára. Itthon is ment ez a múzeumokba életet lehelő sorozat, az akkor még látogatható Szépművészetiben; most csak Bécsben fut Ganymed dreaming címen. Aki nem tudná, a lényeg, hogy egyes kiválasztott képekhez vagy irodalmi, vagy zenés produkciók készülnek. Például Vermeer A festőművészet című képe előtt most Gryllus Dorka arany csizmában, csillogó tokba tett mobiltelefont szorongatva mond el egy szöveget (szólok, hogy persze németül), ami a műkereskedelemben használatos proveniencia (a művek előélete) fogalmát tekeri, csavarja, miközben ránk hozza a frászt: mi lenne ha legördülne a képen látható függöny, és örökre le kellene mondanunk arról a fényről, ami a képen a függöny mögül jön?

Egy másik teremben zongora van, meg matracok és félhomály, az olasz zongoraművész (Marino Formenti) mindenkit meg is kér, hogy feküdjön vagy üljön le, és lehet választani mit játsszon. Amikor mi voltunk, a közönség Schubertet akart, úgyhogy az is lett. A zongora hangját direkt letompították, a fény eleve kevés, így Giorgione Laurájának, Tiziano, és Rubens vörös hajú nőinek, Bellini kendőt próbáló szerelmének arcai derengenek felénk a falakról, illetve egy idő után nem is derengenek, néznek minket, igaziból, esküszöm, élnek. Csak a zongorista lába dereng, mert a matracon fekve egész közel van, és az is arany.

Én régóta mondom, azóta, amióta egyszer Pipilotti Rist egyik videóját Velencében egy templom mennyezetére vetítették, és fekve lehetett nézni, hogy matracokat a múzeumokba!

Dorka dereng

Dorka dereng

Hans Hollein

Ő volt a fejcsóváltató ember Bécsben, az utazók nagy hányada gondolta a Stephansplatzon, hogy ej, ej, azért ez túlzás. Történelmi óvárosba egy ilyen furcsa kevercset fölhúzni, félig üveg, félig márvány, és sehogy sem illik a nemes és gótikus torony mellé. Pedig Hollein csak azt tette, amit mindig, az építészetet organikus és folyamatos történelemként értelmezte. Együtt a márvány és az üveg, az utóbbi tükrében pedig ott csillog a gótika. Logikus és szép gondolatmenet, és nyilván a megszokás is úr, ma már tiltakoznának, ha valaki le akarná bontani a Haas Haus-t.

Haas Haus Bécs

A történet egyébként hasonló indulattal kezdődött, Hollein 1966-ban pályadíjat nyert a Retti gyertyabolttal, ugyancsak Bécsben, ugyancsak történelmi épületek között a Kohlmarkton. Csak a méret volt sokkal kisebb, egy apró üzlet, amelyhez alumínium bejáratot képzelt, és belül a gyertyák harmonizáltak a berendezéssel. Vannak ilyen építészek: szolgálnak, mindent kívánságot figyelembe vesznek, és mégis valami eredeti születik. Hollein ezen a maga által lefektetett elvi alapon dolgozott egész életében. Kicsiben és nagyban, rajzban és felületben, funkcionalitásban és művészetben. Jelenben és múlt időben, mindez sajnos már múlt időben.

 

Bitumen és szifilisz

Bécs

Először azt akartam írni, hogy érdekes kiállítás, de jó kép csak egy van benne, egy nő csíkos ruhában, azt is Leibl festette. Persze rögtön pontosítani kell, hiszen van még egy remekmű, Manet női portréja, amit nagy merészség volt egy Makart-nő mellé tenni, de nyilván nem kellett hozzá merészség, hiszen a kurátorok általában annyira beleszeretnek a témául választott művészbe, annyi érdekességet tudnak meg róla, annyi gondolatát olvassák naplókban, levelekben, annyit kell foglalkozniuk a kiállítandó képekkel, tisztíttatni őket, megfelelő környezetet találni ki nekik, hogy szép fokozatosan elveszítik a józan ítélő képességüket. Itt is nyugodt szívvel rakták az egyik legszebb Manet pasztellt egy teljesen elfestett, síkba tapadt olajnyomat-szerűség mellé, mondván: szőrmeábrázolás, szőrmeábrázolás, lám-lám Makart is akkor festett szőrmét amikor Manet.

Continue reading