Adios Pablo!

Kábé minden nap fölteszem magamnak a kérdést, amikor a telefonom lezárt képernyőjére nézek, hogy vajon miért. Miért tettem ezt a Picassót a készülékre. Anya és gyermeke. Valószínűleg azt válaszoltam volna, ha szoknék válaszolni az önmagamnak föltett kérdésekre, hogy a gyerek miatt. Mert annyira olyan, mint maga Picasso, de nem mint a képet festő, 1907-es Picasso, hanem mint aki lett belőle, mondjuk nyolcvanéves korára. Hogy van ebben valami furcsa jóslat is, meg nem ilyennek ismerjük, nem gyereknek, hanem bikának, torreádornak, modelljét néző festőnek. Ha tetszik: szexuálisan túlfűtött majomnak.

Bezárás előtt még egyszer megnéztem a kiállítást, és rájöttem, miért szerettem a képet. Nem a majom miatt, hanem a színeiért. Aminek persze nyoma sincs a telefonon, hiszen már csal a fotós gépe, csal az ő számítógépe, amelyen korrigálni próbált, és csalt a telefonom is, ez már csak ilyen. Nincs benne semmi újdonság., holnaptól megint csodálkozhatok, miért is van éppen ez a kép a telefonomon, aztán majd lecserélem, elfelejtem, talán soha többet nem is látom. Szervusz, Pablo, köszi, hogy itt voltál.

Pablo Picasso_ Anya és gyermeke 1907