Dylan aláírása

Bob Dylan: Cassandra

Bob Dylan: Cassandra

Persze, mindannyian tudjuk, hogy aláírásokat veszünk (veszünk?), az izgatja a gyűjtőt, nem a kép. De nem kellene valahogy fellázadni időnként a művészet nevében? Térjünk már észhez, és ne a nevet nézzük az alsó sarokban, hanem a képet magát.

Persze, hogy szeretjük Bob Dylant, még a Nobel-díját is szeretjük, még mindig jobb, mint ha Murakami Haruki kapta volna. Mondjuk, ha jövőre Leonard Cohent tüntetik ki, akkor lehet, hogy valami elcsúszott a világban, de ez legyen a jövő gondja. A most gondja, ha gond, hogy vajon változnak-e Bob Dylan festményeinek és printjeinek árai, amikor papírja van róla, hogy zseni. Ha eddig 10ezer dollárt ért egy aláírt print, akkor holnaptól mennyit? Nyilván többet, senki nem fogja azt mondani, hogy na, lebukott, ez csak egy költő, nem festő. De mennyivel lett jobb festő vagy rajzoló, attól, hogy jobb költő lett?                 Persze, csak szeretnék gúnyolódni. Ha volna 10ezrem, vennék rajta Bob Dylant. Betenném a kamrába, és várnám a hideg napokat.

 

Charles Gatewood

Meghalt Charles Gatewood, ez a különös ember, aki világhírű volt egy Bob Dylan fotónak köszönhetően, aztán ezt a világhírt arra használta, hogy a rendkívülit fényképezze. Bajszos embereket miniszoknyában, a világ pogányait, akik bacchanáliákon ünneplik a testet. Azt hinné az ember hogy ez kimeríthetetlen téma, de valamiért Gatewood mégis öngyilkos lett, kivetette magát a harmadikról. Nem volt szerencséje, még húsz napig élt.

Ami a Dylan-fotót illeti, Svédországban készült, mert Gatewood oda menekült a vietnami behívó elől. Érezte, hogy jól sikerült a kép, így aztán, amikor hazament, egy poszterárusnak eladta a képet két másikkal együtt, 105 dolláért. A poszteros már másnap megkereste a befektetését. Aztán a tízszeresét, százszorosát, ki számolja. Gatewood pedig megtanulta: olyan is van a világon, hogy jogdíj.

Charles Gatewood

Charles Gatewood