Állítsák ki Bernáth Aurél Budapest-panorámáját!

Majdnem lemaradtam róla. Hogy lássam Bernáth Aurél Budapest-panorámáját amit az 1958-as brüsszeli világkiállításra festett, alumíniumlapokra. Minthogy tegnap volt az utolsó nap, amikor meg lehetett nézni a Kiscelli Múzeum templomterében, egy csomóan le is maradnak róla, hacsak nem talál megoldást a Budapesti Történeti Múzeum az állandó bemutatásra. Mindenféle más ügy érdekében is lehetne mozgalmat indítani, de ezért is kell: hogy ne kerüljön vissza a raktár mélyére újabb évtizedekre, igaz, mostmár legalább leltárba véve. Lélegzetelállító mű, akárki akármit mond is róla. A korabeli legnagyobbakat, például Carlo Scarpát eszünkbe jutattó minimalizmusával, a huszas évekbeli, a fiatalkori Bernáth-műveket, vagy a kései Vaszaryt megidéző modernizmusával, kapart, maratott felületeivel, azzal, hogy egyszerre képes az akkori magyar filmekből sugárzó életvidámság illúzióját egyszerre érzékeltetni a divatos ruhákban, táskákkal, kutyával sétáló alakok hátterét adó, koncentrációs tábor-szerű városkép nyomasztásával.

Ha a városképnél tartunk: létezik, hogy 57-ben csak ennyi kupola volt visszaépítve a háborús pusztítások után? Hogy a mű jobb oldalán megjelenített falanszterből csak a Bazilika emelkedik ki? A Bazilika, aminek a kupolája felett épp elúszik egy ezüstfelhő, jótékony bizonytalanságban hagyva a nézőt afelől, hogy ott van-e a tetején kereszt. A megoldás megismétlődik a kép bal oldalán is, ahol a Döbrentei téri templom tornyának tetejére egy furcsa, konstruktivista Nap szúródik egyébként félholdszerűen, mintha a 15o éves török hódoltság idejét élnénk – szóval a kereszt itt is elveszik a káprázatban. De a Parlament tetejéről is hiányzik a vörös csillag, Istentől, kommunizmustól elhagyott hely ez a Bernáth-féle Budapest. Vagy lehet, hogy mindkettő ott van, csak a festészet takarásában.

(egy Bernáth-rajongó)