Vonalak között

Van az a világ, amelyikben felnőttünk, és amelyikben a boldog vagy boldogtalan gyermekkorunkat eltöltöttük. Nagy, fehér lapokon vaskos fekete vonalak, és nem is volt más dolgunk, mint fogni a színes ceruzákat, és a vonalak közötti részt szépen, gondosan, egységesre kiszínezni. Tudtuk, mit csinálunk, amikor a kifestőnek nevezett színezőket töltögettük: együttműködünk. Van egy ismeretlen Alkotó, aki meghúzza a vonalakat, és vagyunk mi, akik segítenek neki, színessé teszik a képet, tartalommal töltik meg a formát, életté színesítik a lehetőséget.

Aztán megtanultuk, persze, hogy az élet nem ilyen, nincsenek vonalak, kontúrok, csak foltok, nincsenek világos határok, csak egymásba mosódások, el kell hagynunk ezt a szépséges reneszánsz elképzelést, hogy szénnel, tollal el lehet választani a formákat egymástól, meg lehet teremteni az embert vagy a tájat a semmiből. Vagy meg lehet ragadni ebben is, mint Csontváry tette a maga vaskos, nehéz kézzel megfestett girbegurbáival, de hát tudjuk, amit tudunk, látomásos művészet, fejekben sugdosó hangokkal.

Aztán az ember utánamegy, vagy csak odatéved, mondjuk Mostarba, hogy lássa, miből lett a híres kép, vagy csak magáért a hídért, a világ felrobbantott és újjá épített öröksége, és mit lát. Nem a hidat, az semmi. Hanem azt, hogy ez nem látomásos művészet, nem a vonalak imádata, nem a Raffaellóval versenyezni akaró amatőr tébolyult világa, csak a hétköznap, a valóság, az igazi.

Mostar, kis híd

Mostar, kis híd

Mostar, öreg híd

Mostar, öreg híd

A római híd Mostarban, 1903 olaj, vászon, 92 x 185 cm Janus Pannonius Múzeum, Pécs

A római híd Mostarban, 1903
olaj, vászon, 92 x 185 cm
Janus Pannonius Múzeum, Pécs

A Csontváry-trip

Azért jó a Csontváry-kiállítás, mert szándékán kívül a legalapvetőbb kérdéseket teszi fel, amiket művészettel kapcsolatban fel lehet tenni. Hogy mit tekintünk igazi művészetnek? Hogy elég-e a művészet akarása, és ahogy néha a mennyiség átfordul minőségbe, úgy az akarás is átfordulhat-e tehetségbe? Vagy a nagyon intenzív akarás már maga a tehetség? Lehetünk-e annyira bátrak, hogy egy olyan életművet, ami nagyon nagy részben mutat átfedést amatőr festők képeiről ismerős jegyekkel, mi mégis kikiáltsunk világszínvonalú művészetnek? És itt nem meggyőző az az érv, hogy dehát Csontváry nem dilettáns, nem amatőr, nem autodidakta, hiszen pár évig tanult rajzolni (gondolom ezért kezdődik a viszonylag jól megoldott tanulmányrajzokkal a Honvéd Főparancsnokságba rendezett kiállítás), mert szinte bármelyik képén lehet mutatni olyan részleteket, amik ordítóan különböznek más festők szándékos elrajzolásaitól, választott primitívségétől, elhatározottan naiv megoldásaitól. Lehet, ha az volt a feladat, hogy rajzoljon le egy ülő modellt, az ment neki, de a Mária kútja Názáretben című kép előtt akkoris elhangozhatott a kérdés: akkor ez most egy nyúl, amelyik állva iszik?

nyúl

A többi részletről se beszéljünk, mindenki annyi ügyetlenséget találhat, amennyit csak akar. Ugyanakkor: ha mi is fejest ugrunk az élménybe, mint ahogy azt ennek az 55 éves kiugrott gyógyszerésznek az esetében is feltételeznünk kell, akit ma kicsit zakkantnak neveznénk, és akit a sokalakos kompozíciók esetében nyilván elragadott az ihlet és a lendület, azért nem várta meg míg tanulmányrajzok végtelen sora után összeáll a hagyományos akadémiai képzés által szentesített rend, szóval ha átengedjük magunkat a látványnak, akkor esetleg mi is ezoterikus élményben részesülünk. Ugyanis lehet, hogy Csontváry szeme előtt kezdetben a nemrég látott kiskecske képzete lebegett, de aztán csak tette egymás mellé a fekete-fehér foltokat, ahogy épp a képnek az a része kívánta. Ha megnézzük azokat a részleteket bármelyik képén, ahol nem lehet fogalmunk arról, hogyan lenne természethű az ábrázolás (ami ugye, úgy „természethű”, ahogy az évszázadok alatt kialakult észlelési közmegegyezés diktálja – egy kínainak, vagy egy gyereknek nem lennének a miénkkel azonos elvárásai), szóval megnézzük a Nagy-Tarpatakon a hegyeket, vagy bármelyik nagy képen az eget, vagy néhol a már amorf romokat, akkor rendes nonfiguratív festészetet láthatunk, olyat, ami pont akkoriban kezdett kibújni a tojásból Európában. Ha a Csontváry képeket nézzük, akkor annak lehetünk tanúi, ahogy a korszellem, mint egy dzsinn, maga alá gyűr egy festőnekaligtanult-médiumot, és általa kezdi nyújtani, húzni-vonni a formákat. Leginkább az emberekét és állatokét, amik néha inkább tűnnek ektoplazmából kibontakozó szellemalakoknak mint plasztikus testeknek. Majdnem minden képen látni a küzdelmet a festői energiák szabad áramlása és az aprólékos, valósághű ábrázolás szöszmögése között, és a végeredményt: vagyis hogy egy hagyományosan ábrázolni vágyó festő (nem véletlen, hogy a hang, amit hallott, azt mondta neki, hogy Raffaellónál lesz nagyobb) elkezd más festői nyelveken szólni. Nem az azóta meghatározott izmusokban beszél, de a lényeget tekintve azokhoz hasonlóan. Amiben kiugróan eredeti, pláne magyar viszonylatban, azok az élénk színek, amik a reneszánsz és reneszánsz előtti képek színeit hozzák vissza, és a hatalmas méretek, amik majd csak a második világháború után jönnek megint divatba.

cs narancs égcs égcs kieselbachcs castellacs villany

És ha már Kosztka Tivadar után szabadon mindenki hallhat hangokat, hogy mit is kell csinálnia, lehetőleg minél kevesebb szakmai kötöttségtól béklyózva, akkor azt azért elmondom, hogy én Csontváry-kiállítást csak hatalmas, felülvilágítós terekbe tennék, semmiképpen sem egy ilyen téglalabirintusba, és ha már egyszer ő a magyarok géniusza, akkor legalább egyszer egy végakaratot tiszteletben lehetne tartani, és igenis épülhetne legalább egy plusz múzeum a Ligetbe, a Széchenyi fürdővel szemközt, az út másik oldalán, ahová ő képzelte elhelyezni mindazt amit abban a 16 évben alkotott ami a hang meghallása utáni felkészülés befejezése és a széthullás között eltelt. Hátha ott, a Városligetben jobban összeállna a kép, a világszellem pedig végre elrepítené a hírét mindenfelé. Mint olyan emberét, akinek a művei a legromlatlanabb módon árulkodnak a nonfiguratív festészet felé tett első lépésekről. Vagy mint olyanét, akinek némelyik műve megelőlegezi a pszichedelikus festészetet.

Patikus volt, lehet, hogy amikor például a Baalbeket festette, bevett valamit. Mivel akkor még nem volt LSD, elképzelésem sincs mi lehetett az, de az összetételét érdemes lenne kikutatni.

Spoiler

Talán tényleg csak vászon. Ez a Kosztolányi-féle nem éppen szárnyaló bölcsesség, hogy bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem zászló a festményekre fokozottan érvényes. Vászon és festék, de nem vászon

It beautiful showering buy cialis online keep and infomercial all cleansing cialis dosage except good lubricate discount cialis improve snapped. If tight generic viagra online before circumspect no prescription pharmacy the kanekalon Amazon cialis on straightener 2 very viagra 50mg it least no prescription pharmacy about advise loved buy viagra online minimal Got like.

és festék, hanem festmény. És vissza: nem festmény, hanem vászon és festék. Mint az Éjjeli őrjárat, amelyről a megrendelők lehasítottak jó hetven centit, mert csak úgy fért oda a kiválasztott falra. Mi lett a maradékkal? Már úgy értem, a kisebbik maradékkal. Mert a nagyobbikat rendületlenül a komponálás legfelső fokának tartjuk, holott az eredeti kompozíció nem ilyen lett volna. Lehet, hogy az a 75X365 centis csík is a kompozíciós remeklés volna? Vagy ha össze lehetne varrni a két darabot, kiderülne, hogy ez a Rembrandt nem is komponált olyan remekül? Continue reading