Faunok

Nizsinszkij mint faun Baron Adolphe de Meyer fotója Nijinsky crouching with scarf Baron de Meyer 1912

Nizsinszkij mint faun
Baron Adolphe de Meyer fotója
Nijinsky crouching with scarf Baron de Meyer 1912

Az Egy faun délutánját először biztos, hogy a rádióban hallottam valami muzsikálódélután-szerű összeállításban, úgyhogy bele is simult az akkori hangok (Meixner Mihály, Czigány György, Kertész Iván) által közvetített áriák és komolyzenei részletek szeretett, de azért nem különösebben felkavaró egyvelegébe. Aztán jött a Picasso kalandjai, amiből tudomást szereztem az Orosz Balettről, majd Kozma Gyuri írásai arról, hogy ő valahogy rokona Nizsinszkijnek, aki meg is bolondult, de valamikor itt volt Magyarországon egy Budakeszi úti villában. Túl sok volt az orosz szál, meg a valami miatt elhallgatni való adalék a történetben ahhoz, hogy akkoriban erről többet lehessen tudni, de azért lassan-lassan kezdett valami kibontakozni a sok részletinformációból. Az áttörést mégis az hozta, amikor pár éve Egerben megnéztem a Maya című operettet, amit Zsótér Sándor rendezett és abban alig akartam ráismerni az Egy faun délutánjának addigra már reprodukciókban látott  díszleteire, jelmezeire és mozdulataira. Utána hónapokig kerestem az összefüggést a Maya  cselekménye és Nizsinszkij élete között (azt pont nem nagyon találtam meg), tehát lassan kiderültek a dolgok. Kibontakozott egy horrortörténet ami néha lányregénybe játszott. Kiderült, hogy ki volt Pulszky Károly (a Szépművészeti Múzeum kitalálója, igazgatója, gyűjteményének megalapozója egyébként best online casino pedig Márkus Emília színésznő (akit kortársai szőke csodának hívtak, hogy az utókor összekeverve a dolgokat már néha szőke ciklonként emlegesse) férje, az idegösszeomlások után öngyilkosságot elkövető apa, aki egyik lányát egy általa angolból fordított, a reneszánszkori Firenzében játszódó regényalakról nevezte el Romolának. Kiderült, hogy a már menyasszony Pulszky Romola hogy látta meg a pesti Operában Nizsinszkijt, és hány embert mozgósított, hogy a közelébe kerüljön (elkezdett táncolni tanulni az oroszok egyik tanárától, annyira vitte, hogy ment az Orosz Balettel turnézni ő is!), és aztán amikor Gyagilev, akié az egész társulat volt, és aki Nizsinszkijt mint szex-társát hét lakat alatt tartotta, egy dél-amerikai turnéra nem ment velük, mert félt a hajózástól, akkor hogy sikerült végre Romolának a szinte lehetetlen, és hogy jött vissza Buenos Airesből már mint Nizsinszkijné. Kiderült, hogy utána hogy omlott össze minden, főleg Nizsinszkij idegrendszere. De ez hosszú történet, mindenféle leágazásokkal, kém-sztorival, anya-lánya harcokkal, és később szinte mindenhol a világon – kivéve Magyarországot – Nizsinszkij apoteózissal. Ami itt most érdekes, hogy ha megnézzük az itt következő alig több mint tíz perces darabot, még mindig mennyire szokatlan benne a mozgás.

Mennyire meglepőek a mértani alakzatok, amikké a végtagok összeállnak. Mennyire erős az az archaikus jelleg, aminek a megteremtése Nizsinszkij fő célja volt ezzel a koreográfiával. (Ami a Louvre antik gyűjteményének tanulmányozása után született, a görög vázarajzokat, egyiptomi reliefeket használva az akkori táncok reprodukálásához.) Mennyire bátor dolog volt a huszadik század elején egy szál testfestésben kiállni a színpadra és egyértelmű mozdulatokkal megszexelni az egyik nimfa elhagyott leplét. Mert ez sztori, nem ám valami impresszionisztikus kábulat, hanem az, hogy egy állatias lény, aki szőlőt eszik, fuvolázik, mindezt olyan mozdulatokkal amik egyértelműen inkább rokonai, megelőlegezői az orosz konstruktivizmusnak, mint a hagyományos balett-megoldásoknak (a táncosok szenvedtek is tőlük rendesen, utálták Nizsinszkijt, aki olyanokat követelt tőlük, amihez egyáltalán nem voltak szokva, nem voltak rá kiképezve), aztán jönnek a szép nimfák, a faunra nagy hatással vannak, úgyhogy amikor menekülőre fogják a dolgot és az egyikük elhagyja egy ruhadarabját azt a faun elviszi a pihenőhelyére (igazán nem tudom, hogy nevezik azt a helyet, ahol a faunok tanyáznak) és aztán ha megnézzük a videót, itt Nurejev úgy oldja meg a dolgot, hogy ívbe feszül a teste. Nizsinszkij valószínűleg állatiasabb volt, de ezt már sose tudjuk meg, az a mozgókép amin őt látjuk nem is film, hanem az egyik előadáson (baron) Adolphe Meyer által készített híres fotók animációja.

Egyébként Nurejev sem a testfestés mint jelmez miatt panaszkodott, hanem a Bakszt által tervezett paróka rekonstrukcióját utálta, azt mondta olyan, mintha kilátszana az agya.