Állok Rómában a Guercino kiállításon és mindjárt megüt a guta. Már percek óta szeretnék hozzáférni a címadó képhez (Et in Arcadia ego, mohos koponya, a moh teljesen gerhardt richteresen festve, mint az később kiderül), de a kép előtt van valaki és nem mozdul. Mostanában a nagyobb múzeumokban, érdekesebb kiállításokon állandóan ez van. Teljesen megváltozott a jó kis régi múzeumi koreográfia, ami még tömegek esetében is működött úgy-ahogy: szép, egyenletes tempóban váltjuk egymást lehetőleg libasorban elhaladva a képek előtt. Ehelyett most a fő művek elé mindig odaáll valaki, hosszasan ácsorog, egész pontosan addig, amíg a nyomorult audio-guide-ja be nem fejezi a fülébe sutyorgást az adott képről. És a legtöbb ember annyira figyel arra mit mond a hang, hogy magát a képet nem is nézi – a Folie Bergére pultoslányának magábafordult tekintetével mered a semmibe, el, valahová a kép mellé. Minthogy fizetett a külön szolgáltatásért, nyilván jogosan álldogál ott, intézményi legitimációval. Azt a nagy figyelemtől nem érzékeli, hogy eközben más kiállításlátogatók idegesen gázolnak át az auráján többször casino pa natet is, de ha érzékelné, akkor is mi van, ugyan hova álljon? Continue reading
Múzeumi divatok
Reply