Barokkok

Tegnap zárt az itáliai barokkot Caravaggiótól Canalettóig bemutató kiállítás, és teljesen véletlenül tegnap este a Zeneakadémián régizene koncert volt, pont barokk, de csak a második résznél, amikor énekesek jöttek a színpadra, és Händel-áriákból összeállított kis történetet adtak elő, és a fiú Rinaldóként arról énekelt, hogy jobb kis ligetekben pásztorként megpihenni, mint fényes palotákban az elvárásoknak megfelelni, szóval csak akkor vált hirtelen átélhetővé, hogy mi is a közös ezekben a különböző barokkokban.

Az állandó szerepjáték. Hogy mindig beöltöznek valakinek, hol antik hősöknek, hol bibliai alakoknak, hol árkádiai pásztoroknak, a festők élőképekbe rendezik a barátaikat, szerelmeiket, anyukájukat, bár az élőkép kifejezés elég furcsán hangzik például a Judit- és a Salome-történetek esetében, ahol a levágott fejek néha önarcképek. (Ha tálcán van a fej, akkor Keresztelő Szent János, ha a nő a hajánál fogva tarja, akkor a nő Judit, a fej Holofernész.)

 Salome Keresztelő Szent János fejével, ami tulajdonképpen önarckép

Salome Keresztelő Szent János fejével, ami tulajdonképpen önarckép

Érdekes élet lehetett akkoriban Rómában, ahol bíborosok palotáiban szerződtetett zenészek hosszú órákon keresztül adtak elő mitológiai vagy bibliai történeteket, lehetőleg kasztráltakat is felléptetve, és lehetőleg az események érzelmi vonatkozásaira koncentrálva, ahol recitativóban gyorsan túljutottak az eseményeken, hogy jöhessenek végre az ujjongó szerelmes, az őrjöngő féltékeny, vagy a magábazuhantan fájdalmas áriák, aztán pedig a vendégek elmentek megnézni a házigazda műtárgy-gyűjteményét, és mondjuk a palotabejárás végén egy külön online casino kis elfüggönyözött fülkéből eléjük tárult az a Caravaggio, ami ma Keresztelő Szent Jánosként függ egy-egy múzeumban (úgy értem a különböző változatok, hiszen több is készült belőle), de igaziból egy nevetgélő fiúakt, aki állatszőrön ül és egy kost húz éppen magához.

állítólag ő Keresztelő Szent János, még gyerekként

állítólag ő Keresztelő Szent János, még gyerekként

Semmi sem az aminek látszik, egy kor, ami nem volt elégedett azzal az életesemény-mennyiséggel, ami főszereplőinek, a művek megrendelőinek adatott: a hülye reformáció miatt nem lehetett ágyasokat tartani, illetve inkább csak fiú ágyasokat, amiből nem lehetett gyerek, nem lehetett annyira nyíltan fittyet hányni a katolikus direktívákra, megjelent hát az a metaélet, ami aztán műtárgyak tömegét hívta életre, hogy ha már nem lehet igazán, nyíltan tobzódni, mint egy Gyula pápa, akkor is át lehessen élni az őrjöngő szerelmet, ki lehessen élni a tébolyult hatalomvágyat, és meg lehessen bánni a gondolatban százszor elkövetett bűnöket. És katolikus királyként (ha nem is a legkatolikusabbként, mert ő azért teljesen elborult) vissza lehessen vágyni abba a korba, amikor még nem volt ez az egész bűn-tematika, és Apollónnak öltözve lehessen kergetni a nimfákat, hogy aztán az utókor ne értse teljesen jól, miért is hívták Napkirálynak XIV. Lajost.