Ámos előd

Eddig úgy fordultak ezek a kontextusba helyező kiállítások, hogy ugyan mondhatjuk azt, hogy a magyar éppen olyan jó, mint a francia, csak éppen nem igaz. Meg arról sem kellene elfeledkezni, hogy a magyar nincs a francia nélkül, a francia viszont észre sem veszi, hogy van magyar. Az út taposása valahogy minőséget is jelent, az út követéséhez képest. Most viszont akármilyen szélsőséges hazafiságnak tűnik, fordult a kocka. A Chagall – Ámos kiállításból nem az derül ki, hogy Ámos Imre éppen olyan jó festő, mint Chagall. Lehet, hogy csak a válogatás miatt, hogy Chagall túl sokat festett, és épp a túl sokból lehetett képeket kapni. Mindenesetre: ha az Chagall, ami a falon van, akkor neki, mondjuk Würtz Ádám volna a magyar megfelelője. Hiába tudja az ember, hogy Chagall nélkül valóban nincs Ámos, vagy más Ámos van, hiszen ki is írták a kiállítás falára a találkozásuk naplóemlékét, másról szólnak a képek. Más életről. Anélkül, hogy más életével akarnánk a csalánt pusztítani: nem ugyanaz el- és megmenekülni, közben pedig a távolból aggódva figyelni a világ történéseit, vagy ottmaradni, végigélni, belehalni. Mondjuk így: Chagall vagyunk, de Ámos szeretnénk lenni.

Festő égő ház előtt 1940

Festő égő ház előtt 1940

Chagall – Háború és béke között. Ámos Imre, a “magyar Chagall”– a háború örvényében 1937-1944
2013. szeptember 13 – 2014. január 5.