Az elveszett torta

Lehet, hogy nem igazi világsztár Pat Lasch, de azért megbecsült művész. Annyira mindenképpen megbecsült, hogy a New York-i Modern Művészetek Múzeuma fennállásának ötvenedik évfordulójára egy művet kérjen tőle. Amúgy is kézenfekvő ötletnek látszott, hiszen Pat Lasch használati tárgyaknak látszó műveket alkot, megszáradt akrilfestékből báli ruhákat, és főleg papírból meg fából faragott tortákat. Az ötvenedik komoly születésnap, így aztán Pat Lasch egy jó másfél méter magas tortát küldött az ünnepeltnek. Jó helyen lesz az.

Pat Lasch: Cake

Pat Lasch: Cake

Vagy nem. Mert idén Lasch-kiállításra készültek Palm Springsben, erre akarták elkérni a MoMA-tól a hatalmas tortát, és kiderült, hogy nincs sehol. Keresték, de hiába. Csak egy sajnálkozó levélre futotta, nagyon szégyelljük a dolgot, de a mű nincs sehol, egyben sok sikert kívánunk Palm Springsben, üdvözlettel.

Az ember nem nagyon érti. Egy ember méretű tortát elveszíteni nem lehet, ellopni bonyolult, megenni, mivel papírból van, képtelenség. Akkor mi történt? Kidobták? Vége volt a bulinak, a művet elvitte a catering a maradék kaszinótojásokkal? És mindenre csak harmincnyolc év múlva derül fény?

Ennyit a múzeumi örökkévalóságról.

Johns bronz

Áll ércnél maradóbb művem – írta büszkén Horatius, és az ember nem tudta, miért pont az érccel jön egy költő. Mitől olyan maradó a bronz, amit bármikor újra lehet olvasztani, önteni, és már csak nyomokban emlékeztet régi önmagára, lesz belőle Kossuth-szobor vagy ágyúcső.

Pedig hát tényleg az érc, az érc az, ami tartós, majdnem olyan tartós, mint a szó. Jasper Johns egy korai művét vásárolta meg a MoMa. Fényképen talán félreérthető, azt hihetné bárki, hogy csak néhány ragacsos eset ázik egy kávésdobozban. Nyilván emiatt is lett a címe Festett bronz, mert tényleg az, nem fa, nem bádog. S fennmarad. Legalábbis addig, míg Capitoliumon megy föl a pap, s vele a néma szűz.

Jasper Johns: Festett bronz

Jasper Johns: Festett bronz

Björkről jut eszembe

Björk

Csodálatos árukapcsolást hoztak össze New Yorkban. Björk fellép március 7-én a Carnegie Hallban, közben a múlt héten kiszivárgott az új album, és ha már kiszivárgott, meg is jelentették gyorsan. És, milyen a véletlen, az izlandi énekesnő beleegyezett, hogy végre a MoMán is megnyíljon a retrospektív. Rögtön másnap. Az ám, egy életmű áll előttünk, bár az alacsony nő még csak 49. Ami popnak sok, művészetnek meg éppen jó.

Az persze érdekes kérdés, hogy mit is állítanak ki egyáltalán, Björk nem készít maradandó tárgyakat, nem ő rendezi a saját klipjeit, ő maga egyre inkább ernyőszervezetnek látszik, amilyen Madonna is volt. Aztán Madonna művésznő voltára kicsit ráunt a világ, Björk viszont egyre haragosabb, egyre vállalhatóbb, egyre kevésbé pop. A művészet mintha kezdene éppen best online casino úgy anonimizálódni, mint a technika. Ahogy nem tudjuk, ki találta föl a fridzsidert, a CD játszót vagy a tabletet, épp úgy nem számít a befogadó szempontjából, ki rendezte Björk klipjeit, ki tervezte azokat az egyedi hangszereket, amelyeket meg lehet márciusban nézni, érinteni, szólaltatni. Az egész mögött titokzatos menedzserek és kurátorok állnak, a MoMa kiállítás mögött Klaus Biesenbach, aki már tizenhárom éve győzködi Björköt, hogy legyen a vendége. A végén nem tudjuk, ki jár a legjobban: a múzeum, a lemezkiadó, a Carnegie Hall vagy Björk. Vagy mi? Vagy?