Judy és a fiúk

Mégis minden a történetből indul ki. Abból, hogy ki volt Mona Lisa vagy a lány a gyöngy fülbevalóval. Vagy ki volt Judy, aki modell szeretett volna lenni, ezért megkérte az ismerős fotográfust, hogy készítsen néhány képet róla. A fotográfus, Lida Moser pedig, hogy valami érdekes is történjen, kivitte Judyt az utcára. Legyen ez az artisztikum és a valóság találkozója, egy csinos, karcsú lány a téglafalak és garázsajtók előtt.

Amire nem számítottak, azok a gyerekek. Akik végignézték az előkészületeket, aztán elkezdtek rendetlenkedni, hogy ők is rajta akarnak lenni a képen. Elhajtották őket, de hát két nő mit számít négy utcakölyöknek. Meg talán a fotós is rájött, hogy ebből még kisülhet valami. A végén odamentek a gyerekek a kamera elé, röhögtek, elkezdték utánozni szegény Judyt, ahogy tekergette magát, amíg el nem szállt a jólneveltség szegényből, és szép, fehér kesztyűs kezének középső ujját mutatta ifjú zaklatóinak.

Csett, mondta a fényképezőgép. Lida Moser pedig megmarad örökre. Sőt, szegény kis Judy is. Csak a gyerekek nevét nem tudja senki.

Judy and the Boys 1961 (Mimicry I.)

Judy and the Boys 1961 (Mimicry I.)

 

Judy and the boys (Mimicry II.)

Judy and the boys (Mimicry II.)

 

Parker

Egy mondat egy halottól. Ha van vérszívás, ez az: mi, a túlélők, akik soha még csak nem is hallottunk róla, most egyszerre a halálhíre miatt odafigyelünk rá. Mondjuk nem tudom, hogyan szerezhettünk volna róla tudomást. Robert Miles Parkernak hívták, igazi New York-i csodabogár volt, volt néhány rokonszenves mániája, mint az épületek megőrzése, vagy a színházban kószálás. Nem csak kószált, de rajzolt is, elment különféle musicalek próbáira, és rajzolt, rajzolt, megszállottan. Aztán meghalt, ahogy egy színházbolondtól a közhelyek szintjén illik: AIDS-ben. Continue reading

A KÖZÖS EMLÉKEZET

Meghalt Leo Friedman, és nagyon meglepődnék, ha kiderülne, hogy sokan tudták errefelé, hogy egyáltalán élt, de nem azért mesélem, hogy levonhassuk a tanulságot: senki sem sziget. Leo Friedmanhoz nagyon sok közünk van mindannyiunknak, akik nem éltük az ötvenes-hatvanas években New Yorkban. Friedman ugyanis fényképész volt, bánatában lett azzá, mert színész szeretett volna leni, de egy alacsony, nagy fülű figurából nem végtelen a piac felvevőképessége. Continue reading