Spiritiszták

Nem tudom Novák Eszter olvasta-e a Várkastély a Kárpátokban című Verne-regényt (nehéz úgy kimondani: vern-regényt, nekünk már örökre Gyula marad), de a Spiritiszták főhősnőjének rendezett stroboszkópos belépő szerint igen. Én is olvastam, és a Ki nyer ma? mellett onnan szedtem az első információkat arról, hogy léteznek őrült operarajongók, de most inkább az az érdekes, hogy Vernénél milyen technikai újítások szerepelnek a néphiedelem szerint kísértetjárta kastélyban zajló jelenségek magyarázataként, vagyis hogy miként tud feltűnni egy rég halott operaénekesnő alakja a várkastély falain, és miként tud megszólalni a hangja a kastély egyik rejtett szobájában. A Várkastély a Kárpátokban 1889-ben készült el, akkor már 12 éve volt fonográf, és éppen születőben volt a mozgókép. Bár Vernénél még csak valami kezdetleges megoldást olvashatunk a halottak megidézésére, de az nyilvánvaló, hogy a dolog benne volt a levegőben. Noha a Spiritiszták alapjául szolgáló Alekszander Blok-mű legalább 16 évvel későbbi, az tudható, hogy Blok olvasott Vernét (bár ez most lényegtelen, az eredeti darabban Colombina gondolom nem énekel, csak megidéződik), és nagyon érdekelte az addigra már diadalútját járó film. Hogy mindez összefüggésben van az orosz ezütkornak nevezett művészeti korszak spirituális dolgok iránti vonzódásával, az kibontakozott az Operaház színpadán, hála annak, aki kitalálta a kezdeti filmek szakadozottságára utaló stroboszkópos jelenést. Mostmár annyira természetes, hogy rég halott embereket látunk mozogni, hallunk beszélni, énekelni, de mi lesz, ha lesz egy olyan halottunk, akiért rajongtunk, de nem készült róla filmfelvétel?

 

Selmeczi György: Spiritiszták

rendezte: Novák Eszter, díszlet, jelmez: Zeke Edit

Operaház, január 19

 

és itt vannak a szemelvények a Várkastélyból:

Léon Benett korabeli illusztációja a regényhez

Léon Benett korabeli illusztációja a regényhez

A gróf a karosszék mögé osont. Csak egyetlen lépést kellett tennie, hogy megragadja Gortz bárót, és vérben forgó szemmel, eszeveszett dühvel már magasba is lendítette a kezét…

Ekkor hirtelen megjelent Stilla.

Teleki Ferenc kését a szőnyegre ejtette.

Stilla az emelvényen állt, élesen megvilágítva, kibontott hajjal, előrenyújtott karral; csodálatosan szép volt Orlando Angelicájának fehér ruhájában – szakasztott olyan, mint amikor a vár bástyáján tűnt fel. Szeme az ifjú grófra szegeződött, s lelkének legmélyére hatolt…

Lehetetlen, hogy ne látta volna Ferencet, s mégsem tett egyetlen mozdulatot, hogy hívja… ajka nem nyílt szólásra… Ó, jaj! Megtébolyult!

Teleki Ferenc már-már az emelvényre rohant, hogy karjába kapja, elvigye Stillát… De ekkor az énekelni kezdett. Gortz báró, karosszékében ülve, előrehajolt feléje… E szenvedélyes zenekedvelő az elragadtatás tetőfokán, úgy szívta magába ezt a hangot, mint valami illatot, úgy itta, akár az isteni nedűt. Így viselkedett hajdan az olasz színházak előadásain – és ugyanígy most is, e terem közepén, a végtelen magányosságban, az erdélyi vidék fölé emelkedő őrtorony csúcsán!

Igen, Stilla énekelt!… Neki énekelt… egyedül neki!… Mintha sóhaj szállt volna ajkáról, mely mozdulatlannak látszott… De ha az értelem elhagyta is Stillát, művészlelke legalább sértetlenül megmaradt!

Ferenc gróf is megittasult e hang varázsától, amelyet öt hosszú év óta nem hallott.

Lenyűgözve, égő lélekkel bámulta ezt a teremtést, akit nem remélt viszontlátni, s aki mégis itt volt, élve, mintha valami csoda támasztotta volna fel, s szeme láttára!

És Stillának ez a dala vajon nem az volt-e valamennyi közül, amely a leghevesebben rezdítette meg az emlék húrjait Ferenc szívében Igen! Felismerte az Orlando tragikus jelenetének fináléját, azt a finálét, amelyben az énekesnő lelke megtört ez utolsó soroknál:

Innamorata, mio cuore tremante Voglio morire…

Teleki Ferenc hangról hangra követte a kimondhatatlanul gyönyörű dallamot… És azt gondolta, hogy most nem szakad félbe, mint akkor, a San Carlo Színházban!… Nem!… Most nem hal el best online casino Stilla ajka között, mint a búcsúfelléptén…

A gróf visszafojtotta lélegzetét… Egész lénye ezen az éneken csüggött… Még néhány ütem, s az ének véget ér a maga páratlan tökéletességében…

Most azonban a hang gyengülni kezd… Azt lehetne gondolni, Stilla vonakodva ismétli ezeket a szívet tépő, fájdalommal teli szavakat:

Voglio morire… – Meghalni vágyom…

 

…Ha Stilla csakugyan meghalt, akkor miként hallhatta a hangját Ferenc gróf a fogadó nagytermében, miként láthatta őt később a bástya fokán, azután pedig kriptabörtönében, hogyan ihatta magába mámorosan az énekét?… Végül hogyan láthatta viszont élve Stillát az őrtorony szobájában?

Most megmagyarázzuk ezeket a látszólag megfejthetetlen csodás jelenségeket.

Az olvasó emlékszik arra, milyen kétségbeesés fogta el Gortz bárót, amikor elterjedt a hír, hogy Stilla elhagyni készül a színpadot, és Teleki gróf felesége lesz. Hiszen akkor az ő számára elvész az énekesnő bámulatos tehetsége, vagyis az a gyönyörűség, amelyet az neki, a lelkes zenebarátnak szerzett.

Ekkor ajánlotta Orfanik, hogy fonográfkészülékek segítségével vegyék fel az énekesnő műsorának legfontosabb számait, amelyeket az búcsúfellépésein akart előadni. Ezek a készülékek akkoriban már bámulatosan tökéletesek voltak, s Orfanik még tovább javította őket – úgyhogy az emberi hangot a legcsekélyebb torzulás nélkül, eredeti varázsában és tisztaságában tudták tolmácsolni.

A báró elfogadta a fizikus ajánlatát. A színházi évad utolsó hónapjában, estéről estére, titokban fonográfokat helyeztek el a rácsos páholy mélyén. Így vésődtek lemezekre az opera- és hangverseny-kavatinák és románcok, többi között Stefano dallama és az Orlando végáriája, melyet Stilla halála szakított félbe.

Gortz Rudolf tehát ezek után vonult el a kárpáti várkastélyba, s itt minden este hallhatta a csodálatos készülék által megörökített dallamokat. És nemcsak úgy hallotta Stillát, mint a páholyában, hanem – ami végképp érthetetlennek tűnhet – úgy is látta a saját szemével, mintha élne.

Ez egyszerű optikai tünemény volt.

Az olvasó nem felejtette el, hogy Gortz báró megvásárolta az énekesnő remekbe készült képét. Ezen Stilla életnagyságban, Orlando Angelicájának fehér ruhájában, kibontott dús hajjal volt látható. Nos, ha ezt a tükör elé állított festményt nagy erejű fényforrás világította meg, akkor bizonyos szögben elhelyezett tükörlapok segítségével – mint ezt Orfanik kiszámította – Stilla a fényvisszaverődés következtében olyan „valódinak” látszott, mint amikor még élettől duzzadt és szépsége teljében volt. E készülék révén, amelyet éjszaka kivittek a bástya fokára, vetítette oda Gortz Rudolf az énekesnő alakját, amikor a kastélyba akarta csalogatni Teleki Ferencet; ugyanezen készülék segítségével láthatta viszont az ifjú gróf Stillát az őrtorony termében, miközben lelkes csodálója mámorosan hallgatta énekét…

Rodenbach

les vierges

Nem sajnálom, hogy a magyarok nem tudták meghódítani valamikor Egyiptomot, és most sokkal kisebb a Szépművészeti Múzeum egyiptomi anyaga mint a Louvre-é, és aztán ha esetleg itt színre kerülne Händel Giulio Cesare című operája, kevésbé lenne kézenfekvő múzeumi raktár szerű díszletbe helyezni a cselekményt, tele olyan elemmel, múmiával, szoborral, festménnyel és tárlóval, amit mintha csak a szomszédból toltak volna át az operába. Mert Párizsban ezt csinálták: a saját múzeumi anyagukat (és nem a berlini Nofertitit, vagy a kairói Tutankhamunt) használják a saját operájuk színpadán. Keresztmarketing. Azért ezt el lehetne tanulni: az angolok is jól keresnek azzal, hogy a saját kisvárosaikat, kastélyaikat, parkjaikat használják nemcsak a Jane Austen, vagy az Agatha Christie sorozatok helyszíneiként, de látva, hogy az angol vidék megunhatatlan, ezer részes krimisorozatot is forgatnak Kisvárosi gyilkosságok címmel, amit állandóan adnak a különböző csatornák. Continue reading