Kókai Tünde Ophéliaként
fotó: Gordon Eszter

Új Hamlet az Örkény Színházban, és hiába láttam már előadva a Nádasdy-fordítást, újra meg lehet lepődni, mennyire logikus cselekményt kaptunk a balladai homály helyett. Nem akarom lelőni a poénokat, van rengeteg, némelyik jobb, némelyik rosszabb (a jóból van több), de ami mindent visz, az Ophélia. Végre tényleg megbolondul. Nem valami rebbenő színésznői jutalomjáték, szépelgő megőrülés, 19. századi virágdobálással, hanem tényleg összeugrik az ember

gyomra. Nem tudom mi alapján alakította így a jelenetet Bagossy László és a főiskolás Kókai Tünde, de ahhoz hasonló lett az élmény, mint amikor még a Várban lévő Ludwig Múzeumban bemutattak egy Douglas Gordon videót, a 10 ms 1-et, amiben az első világháborúban sokkot kapott katonákról készült korabeli filmfelvételek egy részlete ment lassítva, végtelenítve, több kivetítőn egyszerre, külön szobában. Az volt hasonló hatással az emberre, az állandóan ismétlődő kényszeres mozgással, a kifejezést uralni képtelen arccal és azzal a problémával, ami az ókori múmiák kiállíthatóságának, az áldozatokat mutató sajtófotóknak is a problémája, hogy hogyan érvényesíthető a magukat uralni képtelen valahavolt emberek, testek, személyiségek joga. Milyen nézni azt, ami végképp nem a nyilvánosságnak lett szánva. Jó kis probléma, és jó feladat egy főiskolás színésznőnek, és örök hála a rendhagyó vetkőzésért is.

részlet a Douglas Gordon videóból