Szabadka nagyot álmodott – mondták annak idején, 99 éve, amikor átadták a szabadkai Városházát, és az ember óhatatlanul arra gondol, hogy mit szólt volna hozzá, ha ő is ott van. Mert volna elégedettnek lenni, vagy inkább biztos, ami biztos alapon fintorgott volna. Mézeskalács házikó, megalománia, túlméretezett tyúkanyó a semmi közepén. Parasztvakítás, na ó, ez a szó akkor még nem létezett, de a hatalmi téboly, aránytévesztés igen. Az Alföld legmagasabb pontja, másszatok föl rá, és nézzétek a nagy semmit. Könnyebben tudok ellenérveket találni a Városháza ellen, mint mellett.

Szerencse, hogy nem akkor éltem. Most már bátor vagyok, tetszik az épület, mi az, hogy, azért utazok oda, hogy megnézzem, olyan szép-e, mint amire emlékeztem. Komor és Jakab, két karikatúra-szobor a tér közepén, új világítás, új fényképek ugyanarról. Aztán hazajövök, látom a Rákóczi (Lágymányosi) hidat, épp be van csomagolva, biztos rohad az egész, és arra gondolok: addig szeretnék élni, amíg ez a híd is tetszeni fog. Pár ezredév.

tintoretto kázmér