Rodenbach

les vierges

Nem sajnálom, hogy a magyarok nem tudták meghódítani valamikor Egyiptomot, és most sokkal kisebb a Szépművészeti Múzeum egyiptomi anyaga mint a Louvre-é, és aztán ha esetleg itt színre kerülne Händel Giulio Cesare című operája, kevésbé lenne kézenfekvő múzeumi raktár szerű díszletbe helyezni a cselekményt, tele olyan elemmel, múmiával, szoborral, festménnyel és tárlóval, amit mintha csak a szomszédból toltak volna át az operába. Mert Párizsban ezt csinálták: a saját múzeumi anyagukat (és nem a berlini Nofertitit, vagy a kairói Tutankhamunt) használják a saját operájuk színpadán. Keresztmarketing. Azért ezt el lehetne tanulni: az angolok is jól keresnek azzal, hogy a saját kisvárosaikat, kastélyaikat, parkjaikat használják nemcsak a Jane Austen, vagy az Agatha Christie sorozatok helyszíneiként, de látva, hogy az angol vidék megunhatatlan, ezer részes krimisorozatot is forgatnak Kisvárosi gyilkosságok címmel, amit állandóan adnak a különböző csatornák. Continue reading

A Dunában

Mindenki megőrült? Csak pont én nem?

Vagy csak nem tudom kellő gyorsasággal változtatni az esztétikai nézeteimet? Emlékszem a József Attila szoborra újkorában, amikor meghatott gimnazistaként simogattam meg iszonytató szoborkezét, százszorszépet tettem a kalapjába. Aztán megtanultam, hogy ez igazából sikerületlen szobor, még a tévében is bemondták, hogy haha, a rakodópart felső kövén ül. Akkor már csak az volt érdekes, hogy a portré finoman Petőfi felé húz, és arra hívja föl a figyelmet, hogy csak ezek a sovány, bajszos költők voltak képesek a trükkre. Nagy verseket írni és népszerűnek lenni. Századonként egy. Remélem Térey vagy Kemény István már letette a borotvát. Continue reading