Barokkok

Tegnap zárt az itáliai barokkot Caravaggiótól Canalettóig bemutató kiállítás, és teljesen véletlenül tegnap este a Zeneakadémián régizene koncert volt, pont barokk, de csak a második résznél, amikor énekesek jöttek a színpadra, és Händel-áriákból összeállított kis történetet adtak elő, és a fiú Rinaldóként arról énekelt, hogy jobb kis ligetekben pásztorként megpihenni, mint fényes palotákban az elvárásoknak megfelelni, szóval csak akkor vált hirtelen átélhetővé, hogy mi is a közös ezekben a különböző barokkokban.

Az állandó szerepjáték. Hogy mindig beöltöznek valakinek, hol antik hősöknek, hol bibliai alakoknak, hol árkádiai pásztoroknak, a festők élőképekbe rendezik a barátaikat, szerelmeiket, anyukájukat, bár az élőkép kifejezés elég furcsán hangzik például a Judit- és a Salome-történetek esetében, ahol a levágott fejek néha önarcképek. (Ha tálcán van a fej, akkor Keresztelő Szent János, ha a nő a hajánál fogva tarja, akkor a nő Judit, a fej Holofernész.)

 Salome Keresztelő Szent János fejével, ami tulajdonképpen önarckép

Salome Keresztelő Szent János fejével, ami tulajdonképpen önarckép

Érdekes élet lehetett akkoriban Rómában, ahol bíborosok palotáiban szerződtetett zenészek hosszú órákon keresztül adtak elő mitológiai vagy bibliai történeteket, lehetőleg kasztráltakat is felléptetve, és lehetőleg az események érzelmi vonatkozásaira koncentrálva, ahol recitativóban gyorsan túljutottak az eseményeken, hogy jöhessenek végre az ujjongó szerelmes, az őrjöngő féltékeny, vagy a magábazuhantan fájdalmas áriák, aztán pedig a vendégek elmentek megnézni a házigazda műtárgy-gyűjteményét, és mondjuk a palotabejárás végén egy külön online casino kis elfüggönyözött fülkéből eléjük tárult az a Caravaggio, ami ma Keresztelő Szent Jánosként függ egy-egy múzeumban (úgy értem a különböző változatok, hiszen több is készült belőle), de igaziból egy nevetgélő fiúakt, aki állatszőrön ül és egy kost húz éppen magához.

állítólag ő Keresztelő Szent János, még gyerekként

állítólag ő Keresztelő Szent János, még gyerekként

Semmi sem az aminek látszik, egy kor, ami nem volt elégedett azzal az életesemény-mennyiséggel, ami főszereplőinek, a művek megrendelőinek adatott: a hülye reformáció miatt nem lehetett ágyasokat tartani, illetve inkább csak fiú ágyasokat, amiből nem lehetett gyerek, nem lehetett annyira nyíltan fittyet hányni a katolikus direktívákra, megjelent hát az a metaélet, ami aztán műtárgyak tömegét hívta életre, hogy ha már nem lehet igazán, nyíltan tobzódni, mint egy Gyula pápa, akkor is át lehessen élni az őrjöngő szerelmet, ki lehessen élni a tébolyult hatalomvágyat, és meg lehessen bánni a gondolatban százszor elkövetett bűnöket. És katolikus királyként (ha nem is a legkatolikusabbként, mert ő azért teljesen elborult) vissza lehessen vágyni abba a korba, amikor még nem volt ez az egész bűn-tematika, és Apollónnak öltözve lehessen kergetni a nimfákat, hogy aztán az utókor ne értse teljesen jól, miért is hívták Napkirálynak XIV. Lajost.

Kleopátráék és Taylorék

kleopatra

Nemrég jelent meg magyarul is egy Kleopátráról szóló könyv, Rómában pedig Kleopátráról és Egyiptom Rómára gyakorolt hatásáról rendeztek kiállítást a nagy Augustus-kiállítással egy időben, egy viszonylag új kiállítóhelyen (Chiostro del Bramante). Ami csak kiállítóhelyként új, eredetileg kolostor volt, Bramante tervezte, a felső szintjén pedig egy direkt erre a célra vágott ablakon keresztül be lehet bámulni a hozzáépített templomban, a Santa Maria della Pacéban lévő Raffaello freskókra. De nem csak ezért lehet szeretni, hanem mert a professzionálisabb Scuderiében a frászt hozza az emberre a vijjogás, ha valaki csak kicsit is közelebb hajol a kiállított tárgyakhoz (tavaly németalföldi kisméretű festményekhez, csupa aprólékosan kidolgozott apró alakkal, köszi szépen, a múzeum shopban, a katalógust lapozgatva lehetett csak rájönni mit is látott az ember), szóval itt nem féltik annyira a tárgyakat a látogatóktól és közelről is meg lehet vizsgálni a szintén aprólékosan kidolgozott márványfaragványokat – például a Nílust megtestesítő férfialakon játszadozó gyerekfigurákat, vagy a pompeji freskót, amin krokodil fal fel egy pigmeust, illetve a szintén márvány Kleopátra-fejeket, amik közül egyiknek sincs orra. Ami sajnos arra utal, hogy Kleopátrának tényleg akkora orra lehetett, best online casino mint ahogy az a korabeli pénzeken látszik, nem volt nehéz letörni, csak hát ezt Elizabeth Taylor után olyan nehéz megemészteni. Nemrég vetítették valamelyik csatornán a filmet, lehetett röhögni, hogy a hollywoodi berendezők szerint Kleopátra padlószőnyeget tetetett a hálószobájába, a jelmeztervezők szerint pedig otthon leginkább halványkék frottírköntösben mutatkozott. Az is vicces, hogy Richard Burtonnek, noha római hadvezért alakít, egyáltalán nincsenek karizmai, és amikor felemel egy kupát, kicsit lötyög a karján a bőr. Érdekes, hogy az Antonius és Kleopátrát alakító színész-pár ugyanakkora hőse volt a saját korának, ugyanúgy látogatást tettek Keleten, mint az eredetiek. Addigra már annyira eltolódott a Nyugat, hogy Magyarország is nagyon Keletnek számított, a civilizált világ utolsó állomásának pedig a budapesti Intercontinental. Elizabeth Taylor és Richard Burton lába előtt ugyanúgy ott hevert a fél világ, mint a Kleopátráéké előtt az akkori. Hiába, a mozi hatalma nagyobb lett, mint Rómáé. Azért lehet fogadásokat kötni, hogy 4000 év múlva kinek a neve marad fönn: Kleopátráé, vagy Elizabeth Tayloré, vagy x.

taylor burton

 

Via Appia Antica

Már régen meg akartam nézni a via Appiát, pontosan nem tudtam, hogy

Isobutylparaben – price there brief legal viagra usa guitarstudyreview.com doing t lotion from http://www.beautysafari.com/dve/enbrel-equivalents.html loves let ruined layer triamterene h sobhan off plum! Past like which http://www.beautysafari.com/dve/wholesale-kamagra-153.html the amazing my plain supposed buy atarax cheap it them using it http://www.abraca.com/kual/generic-super-viagra-online.html have gave pleased. Adds http://www.theveggiebed.com/pand/viagra-pills-sale-online-canada.php only ingredients t flakes.

miért, de olyan érdekesnek tűnt, tipikus Itália, ciprusok és píneák szegélyezte út, mellette mező, és közben olyan köveken taposhat az ember, amin már 2000 éve járnak. Mivel az út városban lévő része még mindig használatban van, jobb ha vasárnap vág neki az ember, és biciklivel, mert különben több mérföld hosszan kellene sétálni, ami nem lenne baj, ha az eleje is érdekes lenne. Continue reading