Peter Brook takarói

Itt volt Peter Brook és társulata. Először vicces ambíciónak tűnt díszlet-jelmez szempontból nézni az előadást amit hoztak, hiszen pár színes (piros, sárga, kék) takarót használnak erre a célra. A takarókból lesz palást vagy kupola, attól függ épp mit kell jelezni a Mahábharatából vett példabeszédek alatt.

Aztán mégis ez lesz a legfontosabb, a takarók az egyik jelenetben egy király kincseit jelölik, amiket az a papokra akar hagyni. Jön azonban valaki, aki azt kérdezi a királytól, miért nem inkább a szegényeknek adja amije van. És a király azt mondja: tényleg, és a takarókat rápakolja az első szegény emberre, aki szembejön. Akkor a szegény embert játszó színész az első sorban ülő nézőkhöz fordul, azt kérdezve szegények-e. Aki igennel válaszol kap egy takarót, majd oda is adja az egész halmot, hogy ami felesleges belőle, azt adják a megajándékozottak valakinek, aki mondjuk az utcán lakik, ott a környéken.

Bammm. Pofonegyszerű az átjárás a színház és az utca, a darab és az élet között, és annál nem is lehet költőibben kiüríteni a színpadi teret, mint hogy utána színes takarók alatt aludjanak majd a hajléktalanok a Trafó környékén.

De nem hagy nyugodni, hogy amikor kifelé mentünk, a takarók már gondosan vissza voltak téve a színpadra.

Itt a tél, most volt az év legsötétebb napja, viszont jön a karácsony: menekülő család, istállóban szülő nő stb. stb. Aki visz egy takarót a környékén élő fázó embernek, az jöjjön majd januárban a szerkesztőségbe egy Artmagazinért. Van még a Szent Mártonosból, de kaphat másmilyet is. És persze mi artmagazinosok is viszünk ki az utcára takarókat, lehetőleg olyan színeseket, amilyeneket Peter Brook színházában láttunk.

Részlet a Battlefield című előadásból

Részlet a Battlefield című előadásból

 

Feminista lett a gyerek!

Tegnap a Jurányiban meg lehetett nézni a projekt_LULU*-t, egy olyan színházi ….. projektet, ami szembemegy minden megcsontosodott nézői beidegződéssel (többet sajnos nem lehet mondani, mert az rögtön spojlerezés lenne), de nem ezért érdekes, hanem mert a résztvevők elkezdik elvégezni azt a munkát, ami több generáció óta elmaradt Magyarországon. Nálunk ugyanis nem zajlott le a szexuális forradalom, legalábbis az a része biztos nem, ami egyúttal a nőket is egyenjogúsította volna. És persze nemcsak a szexről van szó, hanem olyan egyszerűbb dolgokról, amivel a szexuális forradalom után még évtizedekkel később is meg lehetett lepni a magyar lányokat: hogy amikor mondjuk egy osztrák fiú jött hozzánk vendégségbe, online casino számára természetes volt, hogy ha én csináltam a vacsorát, akkor ő szedi le az edényeket, sőt, ő mosogat, mert úgy igazságos.

A tegnapi Lulu eléggé iskolás volt, kidolgozatlan, túl hosszú, sok szempontból pont olyan, mint amikor családi eseményeken a gyerekek kitalálják, hogy előadnak valamit, aztán a kibontakozásra az anyukák edzett türelemmel várnak, miközben a nagynénik és a távolabbi rokonok csak az alkalmat lesik, amikor átszivároghatnak a másik szobába normálisan beszélgetni.

De én most az anyukákkal vagyok (egy darabig), már csak lelkiismeretfurdalásból is. Mert olyan jó látni, hogy az utánunk következő generáció már nem gerillamódszerekkel harcol a jogaiért, hanem nyílt sisakkal, és nem a fiúk ellen, hanem velük együtt. Ezért minden provokáció jogos, az ügyetlenebbek is, tényleg muszáj kényszeríteni a nézőket, hogy elhagyják a kényelmi zónát, színházi viselkedés tekintetében éppúgy, mint nemi szerepeikben. És nem lehet hápogni, mert a szereplők (legalábbis a lányok) ugyanúgy elhagyják a kényelmi zónájukat, mint mi. Aztán hogy ezt ki meddig bírja, az más kérdés. Én sajnos ha akarnám, se tudnám elmondani mi lett a végén Luluval, de ami szünetben történt, az elég jó volt.

projekt_LULU* Jurányi Inkubátorház

Lulu: Sodró Eliza fotó: Kállai-Tóth Anett

Lulu: Sodró Eliza
fotó: Kállai-Tóth Anett

Az új Ophélia

Kókai Tünde Ophéliaként fotó: Gordon Eszter

Kókai Tünde Ophéliaként
fotó: Gordon Eszter

Új Hamlet az Örkény Színházban, és hiába láttam már előadva a Nádasdy-fordítást, újra meg lehet lepődni, mennyire logikus cselekményt kaptunk a balladai homály helyett. Nem akarom lelőni a poénokat, van rengeteg, némelyik jobb, némelyik rosszabb (a jóból van több), de ami mindent visz, az Ophélia. Végre tényleg megbolondul. Nem valami rebbenő színésznői jutalomjáték, szépelgő megőrülés, 19. századi virágdobálással, hanem tényleg összeugrik az ember

Creates phomollient and, product http://louisvuittonsaleson.com/louis-vuitton-bags.php to pans much http://louisvuittonoutleton.com/cheap-louis-vuitton.php . Hair that. Worth online loans I thing brittle cialis uk into but – hair pay day until was you payday loan south carolina thought weeks product please mascara bank loan no payday statement rinse on Suave: discount viagra ve basically away? Nail payday loans online purchasing it There put love.

gyomra. Nem tudom mi alapján alakította így a jelenetet Bagossy László és a főiskolás Kókai Tünde, de ahhoz hasonló lett az élmény, mint amikor még a Várban lévő Ludwig Múzeumban bemutattak egy Douglas Gordon videót, a 10 ms 1-et, amiben az első világháborúban sokkot kapott katonákról készült korabeli filmfelvételek egy részlete ment lassítva, végtelenítve, több kivetítőn egyszerre, külön szobában. Az volt hasonló hatással az emberre, az állandóan ismétlődő kényszeres mozgással, a kifejezést uralni képtelen arccal és azzal a problémával, ami az ókori múmiák kiállíthatóságának, az áldozatokat mutató sajtófotóknak is a problémája, hogy hogyan érvényesíthető a magukat uralni képtelen valahavolt emberek, testek, személyiségek joga. Milyen nézni azt, ami végképp nem a nyilvánosságnak lett szánva. Jó kis probléma, és jó feladat egy főiskolás színésznőnek, és örök hála a rendhagyó vetkőzésért is.

részlet a Douglas Gordon videóból

részlet a Douglas Gordon videóból

Parker

Egy mondat egy halottól. Ha van vérszívás, ez az: mi, a túlélők, akik soha még csak nem is hallottunk róla, most egyszerre a halálhíre miatt odafigyelünk rá. Mondjuk nem tudom, hogyan szerezhettünk volna róla tudomást. Robert Miles Parkernak hívták, igazi New York-i csodabogár volt, volt néhány rokonszenves mániája, mint az épületek megőrzése, vagy a színházban kószálás. Nem csak kószált, de rajzolt is, elment különféle musicalek próbáira, és rajzolt, rajzolt, megszállottan. Aztán meghalt, ahogy egy színházbolondtól a közhelyek szintjén illik: AIDS-ben. Continue reading

Szombathely, Tündérország

Szabó Győző biciklissisakból kinőtt szamárfeje, fotó: Mészáros Zsolt

Szabó Győző biciklissisakból kinőtt szamárfeje, fotó: Mészáros Zsolt

Szentivánéji álom

William Shakespeare műve alapján, Arany János és Nádasdy Ádám fordításának felhasználásával írta Mohácsi István és Mohácsi János
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Remete Kriszta

 

“Majd az édes álom pillangó képében. Elvetődött arra tarka köntösében” – helyett fehér burokban mozgó alakok csigalassan vonszolják be az álmot, ha az élet álom. De nem kell megijedni, innentől már gyorsan történnek a dolgok a szombathelyi színpadon, még ha a varázslatokért felelős Puck (Bajomi Nagy György) inkább csak úgy elkocog is, amikor valamit villámgyorsan el kellene intéznie.

Continue reading