A szép föníciai

antropoid szarkofág Föníciából. i.e. 5. század harmadik harmada, Isztambul, Archeológiai Múzeum

antropoid szarkofág Föníciából. i.e. 5. század harmadik harmada, Isztambul, Archeológiai Múzeum

Múzeumba járni, és felfogni a kiállított dolgok jelentőségét, néha annyira reménytelennek látszik. Rengeteg előzetes tudás kellene, de aztán mindig kiderül ha teljesen meg akarjuk érteni az összefüggéseket, a miénk biztos kevés hozzá. És akkor jön egy terem, (mondjuk jóhogy az isztambuli archeológiai múzeumban), ahol nagyon furcsa dolgokat látunk. Amilyet én még máshol soha. Hatalmas kőszarkofág, aminek a fejrésze viszont olyan, mintha valami 19. század végi francia szobrász faragta volna, úgy értem már annyira túl görögös-klasszikus. Kiderül, hogy léteznek úgynevezett föníciai antropoid szarkofágok, csodálatosan bemutatva azt, hogy a föníciaiak, akiknek csak keskeny kis partvidék jutott a Földközi-tenger partján, kereskedni kezdtek, de nem dúlva és rabolva mint előtte mondjuk a Trójára támadó akháj hordák, akiknek szintén nem nagyon volt művelhető földjük, csak a sok Tajgetosz, hanem szépen tengerre szálltak, a tengert kiismerték, nagyszerűen tudtak tájékozódni a csillagok szerint, (másokat tengeri szörnyekről szóló hülye legendákkal igyekeztek elriasztani ugyanettől), lerakatokat létesítettek egy-egy távoli városban, hozták-vitték az egyes vidékek termékeit, meg a híreket, és minden megismert új dologból használták, ami megtetszett nekik. Az egyiptomiak testvonalat körberajzoló szarkofágformája tökéletesen jó volt koporsónak és ha kőből készült, rögtön síremléknek is, a görög szobrok is nagy hatással lehettek rájuk, de ha egy emberből a legegyénibb, legjellegzetesebb részt akarjuk megőrizni, akkor az jó esetben úgyis az arca, tehát elég azt kifaragni. És úgy tűnik a régi föníciaiak elképesztően jól néztek ki, síremlékeikkel pedig nagyszerűen lehet illusztrálni a kultúrák közötti kapcsolatokat, az egész mediterrán térség működését, megfejelve mindezt azzal, hogy jutalomból olyan múzeumban nézegetik az arcukat, ahol még meg is lehet érinteni őket. Ázsia és Európa határán, ahol római romokon keresztény templomok pár száz éve(vagy évig) muzulmán imádkozóhelyek, de ki tudja mi lesz újabb 500 év múlva…Nyilván jönnek majd a kínaiak.

Mosolygó kövek

Nem tudom vajon örülnek-e ezek a műtárgyak. Ha egyáltalán műtárgyak. Most azzá váltak, képük az újságban a jó hírrel, hogy a Christie’s visszadja Kambodzsának a köveket, amelyekről bebizonyosodott, hogy rablott holmik. De amikor elrabolták őket, még nem voltak műtárgyak, kultikus célt szolgáltak, meghúzták magukat egy rejtett helyen a dzsungelban, és csak azok látogatták őket, akik tudták kit ábrázolnak, miért abban a ruhában, miért mosolyognak. Nekünk csak forma, faragott homokkő, különös fejfedő, széles váll. Nem a mi világunkból való lény, nem is tudunk vele mást tenni, mint műalkotásként nézni, adni és venni.

Egy nap majd eljön a műkincsek utolsó ítélete, mind fölkerekednek, és oda mennek, ahová valók, ahová tervezték őket, ahol otthon vannak. A dolgok esti lélekvándorlása. Addig meg örömmel látjuk, hogy Pandava hajóra száll néhány más társával együtt, és kiköt Kambodzsa partjainál. Csakhogy aligha jutnak már vissza az őserdőbe. Elveszítették kultikus voltukat, egyszerű műtárgyakká váltak.

36196802

Maroknyi márvány

 

Hadrianus palotája Tivoliban. Süt a nap, barátságosak a romok, az egész elmúlásba bele lehet itt nyugodni. Mindenütt táblák, az a pár darab itt szédelgő téli látogató elolvashatja, hogy nézett ki a palotakomplexum eredeti állapotában, amikor Hadrianus császár édelgett benne az ókor legszebb fiújával, Antinous-szal. Színes márványburkolatok, mozaikok, tavirózsás, szökőkutas tavak, görög könyvtár, görög színház (meg persze latin is), fürdő, napozóterasz, laktanya, föld alá süllyesztett folyosó, ahol nyáron sétált a császár. Ha mindezekkel behelyettesítjük a romantikusan meredező téglafalakat, márványoszloptöredékeket, rögtön meg is van, mi lebeghetett az allinclusivot ajánló török szállodák tervezőinek szeme előtt. Nagyon jó életet lehet elképzelni a maradványok alapján, bár meglehettek a feszültségei, hiszen a bithüniai rabszolgából pár év alatt istenné avatott Antinous rejtélyes körülmények között lelte halálát egy kiránduláson (a Nílusba veszett, oda kirándultak), sohase derült ki öngyilkos lett-e, vagy megölték. Csak annyi volt az érdeme, hogy nagyon szép, de mert ez a szépség az egyik legnagyobb római császár hatalmával párosult, elképesztő mennyiségű márványszobor készült róla, még amik ránk maradtak, azok is termeket képesek megtölteni. Biztos itt Tivoliban is állt szobra, hazatérve oda járhatott szomorkodni Hadrianus, most viszont, ahogy lenézek a lábam elé, a nyirkos föld a napfényben mindenütt csillog, szikrázik, a villa egész területét beborítja a szétporladt márvány. Ilyen szépet is csak az láthat minden nap, aki mondjuk sírköves Rákoskeresztúron.

Szoborsolti

Ady kőből, Liszt romos talapzaton headbangel, és most Solti. Sokat szenvedett hely a Liszt Ferenc tér, és egyelőre semmi okunk sincs, hogy azt gondoljuk: szenvedései a végéhez közelednek. Az ember nem érti, hogy mi van mögötte, Solti valóban csodálatos sikereket ért el a világban, de ez vajon miért ok arra, hogy mindenféle rondaságot állítsanak ki róla. Az agg karmester integet mindenféle rézfúvós hangszerek között egy be nem záruló körben. Szíve helyén ha nem is halálcsillag, de egy zsebóra, talán elektromos metronóm akar lenni. Ő persze szarvassá változott fiú szeretett volna lenni, de ez nem kívánságműsor, a világhír elnyeri méltó büntetését, az életben megkapott minden elismerést, holtában meg ezt kapta, úgy kell neki. És még csak nem is tiltakozhat senki, mert az hogy nézne ki. Ha az építészet a megfagyott zene, a szobrászat a tartós ízléstelenség. Legalábbis errefelé.

solti szobor

Párkányi Raab Péter: Sir Georg Solti