Fekete, fehér. Igen? Nem!

Mit vettél a pénzemen? Adtam neked harminc milliárd forintot… így folytatódik a kis mondóka, amit most éppen a Magyar Nemzeti Bank Értéktár Programjának már megvalósult, illetve utolsó fázisban lévő vásárlásai kapcsán mondogathat bárki, aki itt fizet adót.

Gerhardt Ferenc és Baán László az MNB Értéktár Program sajtótájékoztatóján

Gerhardt Ferenc és Baán László az MNB Értéktár Program sajtótájékoztatóján

A tegnapi sajtótájékoztató (rendes dolog, hogy egyáltalán rendeztek ilyet) bővelkedett vicces fordulatokban, amikért a nyilatkozóknak és a kérdezőknek éppúgy hálásak lehettek a jelen lévők: voltak értelmes, ámde megválaszolatlanul maradt kérdések, kínosnak szánt kérdésekre kínos riposztok, és olyan kérdések is, amelyek nem a témára vonatkoztak, illetve amikre épp pár perccel azelőtt hangzott már el a válasz. Az ember lassan elveszítette az érdeklődését, főleg, mert hamar kiderült, mindjárt letelik a tájékoztatásra szánt idő, és a gumicsontok rágása miatt már nem lehet megkérdezni, miért pont Miskolcra került a Kövesi-féle, jó öreg marketingfogással titkosként elhíresített, és a megvásárlásnak köszönhetően egyben maradó gyűjtemény? (Amivel egyébként nincs semmi baj, szeretjük Miskolcot, csak az előzetes hírek Győrről, vagy Hódmezővásárhelyről szóltak, és érdekes lenne tudni mi alapján dőlt el, hol lehet majd látni a Kádár-kori magángyűjtés klasszikus anyagát.)

Mindeközben ott volt az ember orra előtt négy kép egymás mellett: a Tátrai Vilmos által újra Tizianóvá tett Mária gyermekével és Szent Pállal, gyönyörű aranykeretben, restaurálva, ragyogva, mellette Vaszary János Kereszténység című képe, gondolom valami, a témához illő nagylélegzetű kompozíció fakócska vázlata, Gulácsy Lajostól a Mulatt férfi és szoborfehér asszony, ami a rossz megvilágítás miatt semmit sem árult el esetleges értékeiből, illetve Orbán Dezső nagyméretű nyolcakos Fekvő aktja, aminek Ausztráliában jutott nyomára a magyar művészettörténet képvadásza, Barki Gergely.

Az Értéktár Program értelme egyébként épp az Orbán Dezső képhez hasonló művek megvásárlása lenne: a külföldre került magyar, vagy magyar vonatkozású remekművek összegyűjtése és bemutatása, hiszen ha valóban lesz Liget Projekt, ha valóban hatalmas turistatömegeket kell szórakoztatni, akkor nem árt olyan művek megszerzésére koncentrálni, amelyek nemzetközi érdeklődésre is számot tarthatnak, és nem a provincialitás levegőjét árasztják. (Bármennyire érdekes ugyanis Vaszary Kereszténysége művészettörténeti szempontból, bármennyi adalékkal szolgál is ahhoz, milyen ellentmondásos szellemi közeg volt a két háború közti magyar modernizmus táptalaja, azért a Nemzeti Értéktár túl előkelő hely neki.) A Gulácsy kép elvileg jó döntés eredményeként kerülhetett az Értéktárba, élőben látva már nem tűnt kihagyhatatlannak. Elég lett volna védeni (váháhá).

Az egyéni mérleg tehát a következő: a sajtótájékoztatón bemutatott négy kép közül a Tiziano és az Orbán: igen. A be nem mutatott vásárlások közül pedig Bachman Gábor építészeti – és design modell gyűjteménye: igen. Az Artpool dokumentumgyűjteménye: igen, Kövesi István gyűjtéstörténeti szempontból is fontos gyűjteménye: igen. A magyarországi Moholy-Nagy hagyaték: igen. A Szentendrei Szabadtéri Múzeum Erdélyi Tájegysége: igen.

A többi vásárlás nyilván másoknak fog tetszeni, a fegyverek, ezüsttallérok, vagy Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című képe már a mások ízlésének tiszteletben tartása kategória, de nem kárhoztatható. Amit eddig elköltöttek, az csaknem 9 milliárd forint, még mindig van 21. Hajrá magyar modernizmus, hajrá magyar avantgárd!

 

Manet esete Tizianóval és a reprodukciók

Vajon miért van az, hogy nagyon különböző korú képeket nem lehet egymás mellé tenni? Itt a legutóbbi példa: a velenceiek talán elirigyelték Geskó Judit Cézanne kiállításának sikerét, mert azt találták ki, hogy a kölcsönkérhető Manet-k mellé odateszik az itáliai előképeket, bebizonyítva, hogy spanyol hatás ide, modern élet oda, az alapot ők jelentik. Így tehát az Olympia mellett ott lóg a falon, illetve ott fekszik maga az Urbinói Vénusz. Az Olympiáról kortársai azt írták, olyan, mintha felmosóronggyal festették volna, mégis elhomályosítja a Tizianót, legalábbis élőben, amikor a felületük is látszik. A reprodukciók esetében meg pont fordítva van. Újabb ok, hogy élőben nézzük a képeket.manet- olympiaTiziano,_venere_di_urbino_01