Peter Brook takarói

Itt volt Peter Brook és társulata. Először vicces ambíciónak tűnt díszlet-jelmez szempontból nézni az előadást amit hoztak, hiszen pár színes (piros, sárga, kék) takarót használnak erre a célra. A takarókból lesz palást vagy kupola, attól függ épp mit kell jelezni a Mahábharatából vett példabeszédek alatt.

Aztán mégis ez lesz a legfontosabb, a takarók az egyik jelenetben egy király kincseit jelölik, amiket az a papokra akar hagyni. Jön azonban valaki, aki azt kérdezi a királytól, miért nem inkább a szegényeknek adja amije van. És a király azt mondja: tényleg, és a takarókat rápakolja az első szegény emberre, aki szembejön. Akkor a szegény embert játszó színész az első sorban ülő nézőkhöz fordul, azt kérdezve szegények-e. Aki igennel válaszol kap egy takarót, majd oda is adja az egész halmot, hogy ami felesleges belőle, azt adják a megajándékozottak valakinek, aki mondjuk az utcán lakik, ott a környéken.

Bammm. Pofonegyszerű az átjárás a színház és az utca, a darab és az élet között, és annál nem is lehet költőibben kiüríteni a színpadi teret, mint hogy utána színes takarók alatt aludjanak majd a hajléktalanok a Trafó környékén.

De nem hagy nyugodni, hogy amikor kifelé mentünk, a takarók már gondosan vissza voltak téve a színpadra.

Itt a tél, most volt az év legsötétebb napja, viszont jön a karácsony: menekülő család, istállóban szülő nő stb. stb. Aki visz egy takarót a környékén élő fázó embernek, az jöjjön majd januárban a szerkesztőségbe egy Artmagazinért. Van még a Szent Mártonosból, de kaphat másmilyet is. És persze mi artmagazinosok is viszünk ki az utcára takarókat, lehetőleg olyan színeseket, amilyeneket Peter Brook színházában láttunk.

Részlet a Battlefield című előadásból

Részlet a Battlefield című előadásból

 

Szabadka Rózsája

Kár, hogy lebontják az egykori Ganz-épületeket. Főleg az ún. Melegpörgetőért kár, a turbinatesztelésre épített szuper csarnokért, ami másfél méteres vasbeton falaival, tökéletes modernista kinézetével ugyanolyan jó inkubátorhely lehetne (tisztelet a Jurányi inkubátorháznak), mint amilyen az egykori trafóházból átalakított Trafó lett.

A Trafó-beli programok szervezői kérdőíveznek, pontosabban fel akarják mérni az igényeket, az első kérdés, mi jut eszünkbe a Trafóról.

Összművészet, ez. Főleg mert láttam nemrég a szabadkai Kosztolányi Színház Rózsáját benne, aminél összművészetibb előadásról álmodni se lehet. Mozgás, látvány és hangzás, de nem csak úgy egymáson lötyögve, hanem rendesen egyesülve. Amikor azt olvassuk, hogy Tolnai Ottó versei alapján készült, még elképzelésünk se lehet, mennyire el fogunk rugaszkodni a szavaktól.

Művészettörténet szakos hallgatóknak például azért lenne jó megnézni ezt az előadást, mert egy óra alatt átélhetnék miért és hogyan lépte át a modern képzőművészet az addigi műfaji határokat. Milyen élethelyzetben jön az ötlet, hogy a saját test legyen az eszköz, mikor akarhat egy ember ennyire direkten lenyomatot hagyni, mikor akar mindent kiiktatni saját maga és az elkészült mű közül, mikor kell ennyire közvetlen kapcsolat – vagyis mikor fekszik rá ő maga a vászonra, keni be a saját testét festékkel, nyomja rá az agyagot, vagy mikor roncsolja, üti, szúrja, feszíti. Mikor lehet mindenkiből művész, mikor kell elhagyni az épp hókusz-pókusznak érzett hagyományos formákat.

Csodálatos, hogy az Urbán András-féle társulatnál mindig azt lehet érezni, hogy tényleg mindenkiből lehet művész. Aztán, hogy ebben mekkora munka van, milyen kondíció kell hozzá, mennyi olvasás, micsoda kreativitás, meg persze két szabadkai rendszámú mikrobusz a flamingóknak, zebráknak, cintányéroknak, diszkógömböknek, szalmabálának és baseball-ütőknek, az már csak kint tűnik fel. Hogy biztos mennyit kellett gyötörni azt a nyomorult testet, meg szegény papírt, mire kibomolhatott az agyban előtte felpörgetett szabadkai rózsa.

a papírrózsa Béres Márta fején

a papírrózsa Béres Márta fején