A Czóbel-titok

A Czóbel Múzeum képei most ideiglenesen a  MűvészetMalomban vannak kiállítva. Sajnos ugyanolyan alkalmatlan helyszínen, mint eddig. Arra legalábbis nem alkalmasak ezek a terek, hogy új megvilágításba kerüljenek a kései festmények, (Czóbel “érett” korszakából, muhaha), amikről az az ember érzése, hogy már ezerszer látta őket, tulajdonképpen mindegyik ugyanolyan, és ahogy rájuk néz, már jön is elő az egész Kádár-kor, a Nők Lapja művész-riportokkal, Új Tükör-cikkekkel, mindent elkenő megfogalmazásokkal, információ-hiányos tudósításokkal. Az állandóan vibráló körvonalak, a barnába hajló színek, elmosódó kontúrok, elnagyolt arcok mondhatnánk, hogy emblémáivá váltak az akkori időknek, ha az embléma szó nem jelente inkább valami jól körvonalazott dolgot. Úgyhogy inkább sűrítményeivé a maszatolásnak.

Lehetetlen persze felfogni, hogy pont Czóbelből lett a Kádár-kor  emblematikus festője, Czóbelből, aki minden telét Párizsban tölthette, az ötvenes években is, a hatvanasokban is. Czóbelből, aki olyan jól tudott vadulni fiatalabb korában. Nem is annyira vadulni, mint inkább hagyni a fenébe minden finomkodást, viselkedést, díszíteni vágyást a festészetben biztosan, de valószínűleg az életben is . Aki egy idő után már mindig úgy csinált portrét, hogy egyáltalán nem érdekelték a modell arcvonásai. Hogy lett belőle olyan figura, aki műtermet tarthatott fenn Párizsban akkor, amikor a többi földi halandót vasfüggöny választotta el a szabad világtól?

És hogy lehet 2o14-ben olyan kiállítást rendezni, ami fel sem tesz egy ilyen kérdést, nem hogy választ adna rá? De tényleg, ha Bálint Endrének, aki Aczél György barátja volt a zsidó árvaházból, 1957-ben hónapokat kellett várnia az útlevélre, akkor Czóbel hogy tölthetett minden telet Párizsban?

Varga Imre: Czóbel

Varga Imre: Czóbel